Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 3. szám - KÖNYVEKRŐL - Kupper Ágnes: A Kínai Népköztársaság és a fejlett tőkés országok
sok minden alkalommal hangot is adtak. A kínai koncepció szerint Európának rivalizálnia kell a két szuperhatalommal, s hogy ezt sikeresen tegye, egyesülnie kell. A pekingi politikai vezetés utat nyitott a tőkés államokkal való szoros gazdasági, kereskedelmi, pénzügyi, tudományos-kulturális és katonai együttműködésnek. Létrehozta az ezt támogató jogi és pénzügyi infrastruktúrát ágazati megállapodások, több milliárdos hitelpolitikai és kormány- garanciák formájában. A légügyi, tengeri és telekommunikációs kapcsolatok sűrű hálózatát építette ki a nyugati országokkal. Kína 1980. évi külkereskedelmi forgalma 38 milliárd dollárt tett ki, ebből a fejlett tőkés országok részesedése az alábbiak szerint alakult: Egyesült Államok 4,8, Japán 9,2, NSZK 2, Ausztrália 1,3, Nagy- Britannia 1,1 milliárd dollár; Kanada 954, Franciaország 655, Olaszország 600 millió dollár. Kína és Hongkong külkereskedelmi forgalma ebben az időben elérte az 5,2 milliárd dollárt. Kína gazdaságába beengedte a külföldi tőkét, elsősorban a kitermelő és feldolgozó iparba. Vegyes vállalatok, sőt kizárólag külföldi tőkével működő vállalatok jöttek létre. Az Egyesült Államok, Japán, Nagy- Britannia, az NSZK és Franciaország mindenekelőtt a kínai kőolaj és szén kitermelésében volt érdekelt. Több tucat műszaki-tudományos együttműködést írtak alá. Japánra Peking úgy tekintett, és a kölcsönös látogatásokat a propagandában úgy kezelte, mint a privilegizált kapcsolatok, a barátság és együttműködés alapjainak megteremtését. Arra számított, hogy a recesszió és energetikai szükségletei közelítik majd Japánt a kínai piachoz. A vezető tőkés országokkal folyó nor- malizáció és az ún. stratégiai kapcsolatok építése időben részben egybeesett a helsinki konferencia előkészítésével. Kína negatív viszonya az európai enyhüléshez, valamint „konkurens” együttműködési javaslatai megfeleltek a Nyugat céljainak. 1949 után Kína és a Szovjetunió kapcsolatainak történetében új korszak kezdődött. A Szovjetunió óriási politikai, gazdasági, erkölcsi támogatása segítette Kínát a talpraállásban. 1950. február 14-én aláírták a 30 évre szóló kínai-szovjet barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződést. A kínai-szovjet szövetséget az 1954-es kínai alkotmány is rögzítette. A hatvanas évekig hasonlóan baráti és jó kapcsolatok fűzték Kínát a szocialista országokhoz. Kína támogatta a Varsói Szerződés létrejöttét. A kötet visszatekint a kínai-nyugati kapcsolatok elmúlt negyven évére. Az amerikai adminisztráció szorosan összefonódott Csang Kaj-sekkel. Az Egyesült Államok Tajvannal mint Kínai Köztársasággal védelmi szövetséget kötött 1954- ben. Az Egyesült Államok közeledését Kína visszautasította, s ezt követően az Egyesült Államok Kína hosszú távú el nem ismerésének stratégiájára rendezkedett be. A hetvenes évekig a kapcsolatokat kölcsönös ellenségeskedés és a bizalom hiánya jellemezte. 1950-ben csupán Svájc, Svédország, Dánia és Finnország vette fel Kínával a kapcsolatot. A koreai háború befejezése után részben normalizálódott a viszony Hollandiával, Nagy-Britanniával, valamint Norvégiával. Az amerikai politika - számításai ellenére - nem osztotta meg, legalábbis kifelé a kínai vezetést, és az egységes maradt az Egyesült Államok megítélésében. Az Egyesült Államok érdekeinek és stratégiájának rendelték alá magukat a nyugat-európai országok, s ez különösen az ENSZ fórumán vált nyilvánvalóvá, ahol az Egyesült Államok hosszú ideig megakadályozta a KNK felvételét az ENSZ-tagországok sorába, 1956-tól pedig a két Kína-koncepció jegyében, a két kínai képviselet mellett kardoskodott. Kína ázsiai országokkal fenntartott kapcsolatait kezdettől fogva rugalmasság jellemezte, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy az ázsiai népeket egyesítve, hatalmas függetlenségi és felszabadítási mozgalmat hozzon létre. Kína részt vett az 1955-ös bandungi konferencián, amely 154
