Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 3. szám - KÖNYVEKRŐL - Kupper Ágnes: A Kínai Népköztársaság és a fejlett tőkés országok
kiváló alkalmat adott a kínai politikai célok kifejtésére. A hatvanas évek elején Kína aktív politikai és diplomáciai tevékenységet folytatott Ázsia és Afrika el nem kötelezett országainak irányába. Japán mindig különleges helyet foglalt el Kína ázsiai politikájában. E viszonyt 1949-19 50-ben befolyásolta egyrészt az esetlegesen újjáéledő japán militarizmus- tól és az Egyesült Államok Japánra gyakorolt hatásától való félelem, másrészt a japán gazdasági potenciál kihasználásra való törekvés. Az ötvenes évek végén Kína a szocializmus építésének ,,új, jobb módszereit” kereste, ekkor következett az ún. nagy ugrás. A belpolitikában a realitásoktól elszakadt törekvések és koncepciók képezték a külpolitikai váltás alapját is. A hatvanas évek első felében kezdett Kína erőteljesebben a fejlett tőkés országok felé fordulni. Hogy e lépést igazolják, életre hívták az ún. közbenső övezetek teóriáját, ami a későbbi három világ elmélet alapjává vált. Abból kiindulva, hogy a fejlett tőkés országok alapvetően különböznek az Egyesült Államoktól, mivel maguk is az amerikai expanzió és nyomás célpontjai, Kína megalapozottnak és jogosnak érezte a velük való kapcsolatok szélesítését. Gazdasági potenciálja és nukleáris aspirációi miatt figyelme elsősorban Franciaországra, az NSZK-ra, Nagy- Britanniára és Olaszországra irányult. A kötet jól dokumentálja, hogy a fejlett tőkés országokkal való kapcsolatok normalizálása következtében nőtt Kínának a nemzetközi politikai életben való részvétele és szerepe. A Nyugat Kína gazdasági és katonai potenciáljának erősítése mellett döntött. Az 1979 után gyors ütemben bekövetkezett kínai belpolitikai változások azonban nem mindenben feleltek meg a Nyugat elvárásainak. 1979-1980-ban mindkét félben kétségek támadtak az iránt, hogy Kína hatékonyan képes-e hasznosítani a tőkés országokkal folytatott kereskedelmi előnyöket, a modern technológiát és tőkét. A politikai és gazdasági nyitást értékelve az 1981-1982 években Kína nem rejtette véka alá kiábrándultságát, mégpedig két okból. Először is meggyőződött arról, hogy a négy modernizálást nem lehet importálni, és a Nyugat segítsége költséges, feltételekhez kötött. Másrészt, ahogy Huang Hua fogalmazott 1982-ben New Yorkban: „Nehéz nem feltenni a kérdést: vajon az Egyesült Államok kormánya Kínát barátnak vagy ellenségnek tekinti-e.” S ez igaz a többi fejlett tőkés ország viszonylatában is. A fejlett országokkal való kapcsolatok széles körű építése, az Egyesült Államokkal kialakított „stratégiai viszony” nem védte meg Kínát attól sem, hogy más területeken veszteségeket könyveljen el. Itt elsősorban a haladó fejlődő országokról van szó, amelyekkel Kína versengett a nemzetközi hitelpiacokon. Ázsiában nem sikerült megnyernie Indonézia bizalmát, sem rendeznie az Indiával fennálló határ- problémáit. .. Kína elvesztette befolyását Indokínában is. Ezek az okok, az Egyesült Államok Tajvannal kapcsolatos álláspontja, valamint a Kína irányába tett szovjet kezdeményezések 1982-ben a kínai külpolitika lényeges korrekcióját tették szükségessé. Ez tükröződött a KKP XII. kongresszusának dokumentumaiban is. A bekövetkezett módosítások azonban nem érintették a külpolitikai nyitás alapjait, sem a fejlett tőkés országokkal kiépített kapcsolatok további elmélyítésére irányuló kínai törekvést. Kína és a fejlett tőkés országok kapcsolatainak jelenlegi szakaszában több nyitott kérdés van:- Kész-e az Egyesült Államok és a több nyugat-európai ország (és ha igen, milyen mértékben) segíteni Kínát gazdaságilag és katonailag? Ez utóbbi ugyanis megbonthatja az ázsiai erőegyensúlyt.- Az Egyesült Államok még nem vonult ki Tajvanról, s ez továbbra is a viszály forrása a két ország között. A hullámzó külkapcsolatok, amelyek a kulturális forradalom idején beszűkültek, az 1970-1980-as évek fordulóján új lendü155
