Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 3. szám - KÖNYVEKRŐL - Kupper Ágnes: A Kínai Népköztársaság és a fejlett tőkés országok
A rendelkezésre álló óriási tényanyag és az összehasonlító következtetések levonására való törekvés érdekében a szerzők egységes tematikai szempontok alapján dolgozták fel a témákat. A tanulmányok alfejezetei áttekintést adnak Kína és az egyes országok történelmi kapcsolatairól, a KNK megalakulását követően a diplomáciai kapcsolatok felvételének folyamatáról, a kétoldalú politikai, gazdasági, katonai kapcsolatok alakulásáról, a szélesebb értelemben vett kulturális-tudományos együttműködésről stb. A gazdasági rész minden ország esetében érinti a Tajvannal fenntartott politikai és kereskedelmi kapcsolatokat is. Foglalkozik Hongkong és Macao kínai megítélésével, azoknak a kínai gazdaság számára fontos szerepével. A szerzők megkísérlik felvázolni Kína politikáját, és a tárgyalt országok irányába történő megvalósítására tett törekvéseit. Kisebb mértékben, de foglalkoznak a partnerországok tevékenységét motiváló okokkal is. A modern nemzetközi politikai kapcsolatok történetében a kötet által tárgyalt témák a legérdekesebbek közé tartoznak, és a jövőben is a politológusok és a publicisták érdeklődésének középpontjában állnak majd. A téma nem új, könyvtárnyi irodalma van, de különleges jelentőséget az 1970-es évek elejétől kapott, amikor a KNK megkezdte kapcsolatai normalizálását a fejlett tőkés országokkal. E folyamat kezdetét a Kanadával és az Olaszországgal 1970-ben helyreállított kapcsolatok jelezték, amely elindította Kína nemzetközi jogi elismerésének folyamatát a többi tőkés ország részéről. Erős impulzust adott Kissinger 1971-es látogatása Pekingben és az Egyesült Államokkal kötött kompromisszum, amelyet Nixon 1972-es látogatásán értek el a felek. Ez arra ösztönzött több országot - mindenekelőtt Japánt és az NSZK-t -, hogy gyorsított ütemben állítsa helyre kapcsolatait Kínával, amelyre 1972-1973-ban sor került. Japánnal 1978. augusztus 12-én Kína béke- és barátsági szerződést is aláírt. Az Egyesült Államok és Kína 1979. január i-jén vette fel a diplomáciai kapcsolatokat. Ügy tűnt, hogy Kína formálisan kilépett az önelszigeteltségből, nyitott a világ felé, s a Nyugat feladta a tajvani Kuomintang vezetés támogatását, annak kínai kormányként való elismerését. Figyelembe véve és ismerve Kína és az Egyesült Államok világpolitikai súlyát, aspirációját, valamint gazdasági, katonai és emberi potenciálját, továbbá az Egyesült Államok hosszú ideig tartó engesztelhetetlen, ellenséges és konfrontációs magatartását, a normalizálódás globális és hosz- szú távra ható áttörést jelentett. Ha ehhez hozzávesszük, hogy 1979. április 3-án az Országos Népi Gyűlés Állandó Bizottsága úgy döntött, hogy nem hosszabbítja meg az 1950-ben aláírt szovjet-kínai szerződést, világossá válik, hogy milyen óriási változás ment végbe a kínai politikai frontokon és a távol-keleti erőviszonyokon belül. A kínai diplomácia nagy sikerként könyvelte el, hogy az Egyesült Államokkal és Japánnal aláírt dokumentumokban rögzítették az ún. hegemóniaellenes klauzulát, amelynek a kínai propaganda akkor egyértelműen szovjetellenes felhangot adott. A fejlett tőkés országokkal megkezdett normalizációs folyamat fordulópontja a kulturális forradalom idejére esett. A nyugati országokhoz való közeledés, a kapcsolatok rendezése nagymértékben a közös szovjetellenes platformon ment végbe. A józanul gondolkodó amerikai körök már ekkor látták, hogy ez a szövetség csak taktikai lehet a különböző társadalmi rendszerű országok között, és hogy a kínai-amerikai kapcsolatok alakulását nem tudják felhasználni a Szovjetunió ellen. Az Egyesült Államok befolyása a kínai-szovjet viszonyra - minden jel ellenére - minimális maradt. Kína globálpolitikai elképzeléseibe egy integrált és erős Európa képe illett bele, amely katonailag és politikailag is szorosan kötődik az Egyesült Államokhoz. Kína az egyesült Nyugat-Európát történelmi szükségszerűségnek tartja, s ennek a meggyőződésüknek a kínai politikuH3