Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 3. szám - KÖNYVEKRŐL - Fülöp Mihály: Jean Christopher Romer: Enyhülés és vasfüggöny
elejének nemzetközi válságairól úgy vélekedik, hogy „mint minden válság esetében, a felelősség kutatása szubjektív, és aszerint, hogy ki melyik oldalon található, a felelős csak a másik fél lehet. Valójában senki sem teljesen ártatlan vagy teljesen bűnös. Az Egyesült Államokban folytatott kutatások annak megállapítására, hogy a hidegháborúért ki a felelős, két iskola létrejöttéhez vezettek; az »ortodox« iskola minden felelősséget a Szovjetunióra hárított, a »revizionista« iskola ennek ellenkezőjét állította” (137. 1.), s valószínűleg hasonló iskolák alakulnak majd ki a jelenlegi válság értékelésére. Carter elnök már az afganisztáni szovjet segítségnyújtás előtt felrúgta a kelet-nyugati kapcsolatok - elődei által kialakított - játékszabályait. Reagan hivatalosan felmondott olyan kelet-nyugati szerződéseket, amelyek véglegesen elfogadottnak tűntek. Az egyensúly helyreállításának címén Európában telepített amerikai rakéták újabb egyensúlybomlást idéztek elő. Az elmúlt években ennek következtében olyan válságidőszak teremtődött, amelynek definíciójára egyesek az „újabb hidegháború” vagy a „második hidegháború” meghatározást alkalmazták. Afganisztán, a lengyel válság és az eurorakéta-vita tovább bonyolította ezt a helyzetet. Az eurorakéta-tárgyalások témája még túl élénken él emlékezetünkben ahhoz, hogy részletesen ismertessük. Nyugat- Európa védelme szempontjából megkérdőjeleződött az amerikai „atomernyő” hitelessége, az amerikai nukleáris erők elkötelezettsége”, „kapcsolódása” az európai védelemhez. Az 1980 nyarán Carter által kiadott 59. számú elnöki direktíva - a korlátozott nukleáris konfliktusokról - fokozta Nyugat-Európa bizonytalanságát. J. C. Römer szerint az amerikai-nyugat- európai védelem összetartozása, kapcsolódása nem Nyugat-Európától vagy az Egyesült Államoktól, hanem a Szovjetuniótól függ. „Amerikai robotrepülőgép vagy a Pershing-II szovjet terület elleni csapása eseténegyedül a Szovjetunió döntheti el, hogy válaszcsapása (Nyugat-)Európa vagy az Egyesült Államok vagy mindkettő ellen irányulna.” (151. 1.) A francia szerző természetesen a francia atomütőerő szovjet-amerikai stratégiai tárgyalásokon történő figyelembevétele ellen emeli fel szavát. Érvelése viszont figyelemreméltó : eurostratégiai szinten ez a számbavétel Franciaország visszainteg- rálódását válthatja ki a NATO egyesített katonai szervezetébe. (152. 1.) Ha (Nyugat-) Európában csak francia és brit nukleáris erők maradnának, az amerikai „atomernyőt” visszavonnák. Franciaország Nyugat-Európa nukleáris védelmében helyettesíteni lenne kénytelen az Egyesült Államokat. Ha elképzelhető lenne is egy napon az autonóm nyugat-európai védelem, megvalósítása évekbe, évtizedekbe tellene. Még ha valaha meg is valósul, elképzelhetetlen, hogy Franciaország azt a szerepet játssza, amelyet jelenleg az Egyesült Államok tölt be. J. C. Römer szerint az 1982. december 2 i-i szovjet javaslat autonóm nyugateurópai védelem kialakítása irányába tereli a nyugati gondolkodást. 1983-ban a szovjet javaslatok elutasításával, az amerikai telepítés megkezdésével, majd a stockholmi európai leszerelési értekezlet megnyitásával ezek a kérdések lekerültek a napirendről. Az enyhülés az új nemzetközi kontextusban, a politikai vezetők kicserélődésének és az új politikai vonalak kialakításának idején törékenynek bizonyult. Az enyhülést fellendítő tényezők megtörtek az első nehézségek falán. A szerző szerint a kérdés az, hogy a jelenlegi válságidőszak az enyhülés időleges, „növekedési” válságának tekinthető, vagy a nemzetközi kapcsolatok alapvető fordulatáról beszélhetünk. Az elmúlt négy évtized konfliktusainak tipológiája alapján válaszol erre a kérdésre. A hidegháború konfliktusai a második világháború befejezésekor megoldatlan problémákból adódtak. Az 1948-1949-es berlini válság „klasszikusnak” tekinthető: az atomfegyver még nem játszott ebben szerepet, mivel az Egyesült Államok vélj i