Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)

1986 / 3. szám - KÖNYVEKRŐL - Gazdag Ferenc: Olav Riste (szerk.): A nyugati biztonság. Az alakulás évei

tusban érintettek: részint mint a „befolyási szférákra” vonatkozó kelet-nyugati modus vivendi fő akadályát, részint pedig mint egy alkufolyamat tárgyát, amely a koreai háború kitörése után a nyugatnémet újra- felfegyverzésről folyt a nyugati szövetségesek táborán belül. A háború befezését közvetlenül követő időszakban a német egységre vonatkozó nagyhatalmi egyetértést — kivéve a franciákat — az angol M. Howard helyesnek tekinti, megállapítva ugyanakkor, hogy a Nyugat-Európa gazdasági összeomlását megakadályozni akaró amerikai politika lépései még külön szándék nélkül is Németország szétszakítása irányába mutattak. (13. 1.)

A nyugatnémet újrafelfegyverzésről már 1848-49 fordulóján elkezdődött vitában a koreai háború hozott fordulatot. A szovjet bejelentés az atombomba elkészültéről, a nukleáris szembenállás és nukleáris paritás távlati lehetősége az amerikai tervezők figyelmét a konvencionális fegyverek terén meglévő európai aszimmetriára irányította, s a koreai konfliktus Európába való „áthallása” az NSZK közvetlen katonai felfegyverzését vetítette számukra előre. Az európai szövetségesek - elsősorban a franciák - körében támadt heves ellenállás hatására az újrafelfegyverzés jogi elfogadtatására csak 1954-5 5-ben került sor, de ugyancsak Howard leszögezi, hogy az NSZK bevonására az atlanti tömbbe és újrafelfegyverzésére a koreai háború nélkül is sor került volna, legföljebb valamivel később. (20. 1.)

A hidegháborúra vonatkozó nyugati szakirodalom alapkérdéséig az oslói konferencia is eljutott, nevezetesen ahhoz, hogy valójában milyen is volt a kiindulópontként kezelt szovjet fenyegetés természete, amely mind a containment politikának, mind a NATO létrehozásának bevallottan elsődleges oka volt. A vitát összefoglaló házigazda, Olav Riste kénytelen volt megállapítani, hogy erre a kérdésre érdemi választ nem tudtak adni. A túlnyomó részben amerikai és angol levéltári forrásokra alapozott kutatások után a részvevők azt pontosabban körül tudták

írni, hogy 1948-ban, a „félelem évében” milyen megfontolások és értékelések alapján készítették el apokaliptikus vízióikat a kommunista veszélyről, de kénytelenek voltak azt is bevallani, hogy a másik oldal, azaz a szovjet politika ismerete felettébb hiányos. így legfeljebb az újabb kérdések sorjáznak, szaporítva a már eddig feltetteket: Mi is történt pontosan a hidegháború idején a vasfüggöny mögött? Volt-e átfogó ismeret a Szovjetunió katonai terveiről, logisztikai előkészületeiről stb. ? Valóban olyan veszélyes volt-e a helyzet, mint amilyennek Nyugat-Európában hitték? E kérdésekre az oslói konferencián is csak hipotetikus, egy kötött érvelési rendszerbe beleülő válaszokat fogalmaztak meg.

Végül néhány szót a kötet záródátumának (1953) értelmezéséről. A részvevők kivétel nélkül elfogadták azt a gondolatot, hogy a NATO 1949-es megalapítása csak egy átalakulás kezdete volt a Nyugat biztonságpolitikai gondolkodásában. A Marshaü-terv meghirdetése 1947-ben a Kelettel szembeni gazdasági containment nyitólépése volt, amelyet a politikai feltartóztatás kiteljesítésében 1949-ben a NATO létrehozása zárt le. De a washingtoni szerződés a kölcsönös segítségnyújtásnak csupán a kereteit teremtette meg, s a koreai háború kitörése kellett ahhoz, hogy a katonai containment s a közös nyugati védelem kiépítésének folyamata felgyorsuljon. (188. 1.) S ez a felgyorsulás egy teljesen új tényező szerves beépítésével járt együtt. Az oslói konferencia valamennyi részvevője egyetértett abban, hogy a NATO megalakításakor a nukleáris fegyverek meglehetősen kevés szerepet játszottak a stratégiai gondolkodásban. Nemcsak amiatt, hogy csak az amerikaiak kezében volt ekkor atombomba, amelynek titkát féltve igyekeztek megőrizni, s az európaiaknak meglehetősen kevés elképzelésük volt a nukleáris fegyverekről, hanem amiatt is, hogy magán az amerikai vezetésen belül sem volt koherens elmélet e fegyverek beillesztéséről a stratégiai gondolkodásba. Az amerikai szerzők iüusztrálás ként megemlítették, hogy 1949 decemberében a

M7