Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 3. szám - KÖNYVEKRŐL - Gazdag Ferenc: Olav Riste (szerk.): A nyugati biztonság. Az alakulás évei
hadügyminisztérium és a kormány iratanyagára támaszkodnak, s egyre gyakrabban bukkannak fel utalások a NATO brüsszeli archívumára. Az első szembetűnő mozzanat - a szerkesztő O. Riste maga is kiemelte a kötet bevezetőjében - bizonyos alapkategóriák teljesen eltérő értelmezése. Bár mindegyik tanulmány a nemzeti biztonságpolitikákat, illetve ezek változásait állította vizsgálódása középpontjába, messze nincs egyetértés például a védelem tartalmát illetően. A Nyugat védelméről egyesek pusztán politikai értelemben beszéltek, mások e védelmet azonosították az ekkor még kizárólag amerikai kézben lévő nukleáris eszközökkel, megint mások pedig az előretolt, a vasfüggönyhöz legközelebb állomásozó erőket tekintették mérvadónak. Ugyancsak eltérően ítélték meg az európai ,,harmadik erő” kérdését is, amelyet a háború után elsősorban a francia és az angol diplomácia melengetett. A háború után felemelkedő két nagyhatalom közötti híd szerepét betöltő Nyugat-Európa gondolatáról azonban rövid időn belül kiderült, hogy ehhez a térség hajdani nagyhatalmainak a kapacitása messzemenően nem elegendő, s ami még lényegesebb, biztonság- politikai értelemben az éleződő kelet — nyugati vitában elvetélt gondolat harmadik erőről beszélni. Nagy-Britannia és Franciaország kudarcot vallott kísérletei a globális, illetve a nagyhatalmi státus visszaszerzésére vagy akár az amerikai befolyás ellensúlyozására jó illusztrációk erre. Ilyen körülmények között-vonja le a konklúziót Gaddis - elkerülhetetlennek bizonyult, hogy az Egyesült Államok meghatározó pozícióba kerüljön a saját befolyási szférájának tekintett Nyugat-Európa védelmében. A hatalmi egyensúlypolitika visszaállítására irányuló kísérletek kudarcai után, az éleződő hidegháború körülményei között mind nagyobb veszélyhelyzetként tudatosuló katonai erőtlenség mellett fordultak Nyugat-Európa fontosabb államai az atlanti védelem - azaz Nyugat-Európa és az észak-amerikai térség biztonságpolitikai összekapcsolása - felé. Az 1947 decemberében felmerült - eredendően angol ihletésű - tervezet elfogadása az érintett államok részéről nagyon változatos motívumokkal történt. A szerzőséget maguknak tulajdonító angolok az amerikaiakkal való special relationship keretében privilegizált helyzetet szerettek volna fenntartani maguknak mind az európai, mind az Európán kívüli ügyekben; a megalakuló NATO-t a franciák úgy értelmezték, mint az egyoldalú amerikai garanciák és a tömeges katonai támogatás forrását az 1948-ban létrehozott Nyugat-európai Unió számára. Sőt a francia elképzelésekben hangsúlyozottan szerepelt az is, hogy így Franciaország megkapja a lehetőséget arra, hogy Nagy-Britanniával azonos hatalmi pozíciókra tegyen szert. A többiek számára a központi motívum az amerikai katonai erőhöz és katonai segítség- nyújtáshoz való hozzájutás biztosítása volt. Például Norvégia esetében a biztonság- politikai alternatívákat az 1948 tavaszától élénk tárgyalások alatt álló regionális, skandináv védelmi együttműködés (Norvégia, Svédország, Dánia) és az atlanti paktum jelentették. Az északi védelmi együttműködés kudarcát a svéd semleges- ségi tézisek által keltett nehézségek mellett alapvetően az okozta, hogy Washingtonban tudatták az 1949 februárjában odalátogató Lange külügyminiszterrel, hogy amerikai részről nem számíthatnak sem politikai, sem anyagi támogatásra, ameny- nyiben nem a NATO mellett döntenek. (132. 1.) A világháború utáni európai fejlődésről, az európai biztonságról szóló bármely vita nem kerülheti ki a német kérdést. A kötet 12 tanulmánya közül kettő kimondottan a német kérdéssel, s azon belül különösen a nyugatnémet újrafel- fegyverzéssel foglalkozik (C. Greiner és N. Wiggershaus), de értelemszerűen valamennyi írás érinti valamilyen formában. Az oslói konferencián - amelynek összes, a kötetbe be nem került tanulmányát is módja volt a recenzensnek olvasni - a német kérdést két teljesen eltérő kontex146
