Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 3. szám - KÖNYVEKRŐL - Gazdag Ferenc: Olav Riste (szerk.): A nyugati biztonság. Az alakulás évei
OLAV RISTE (SZERK.): A nyugati biztonság. Az alakulás évei (Western Security. The Formative Years) Universitatsforlaget, Oslo—Bergen, 1985. 334 1. A hidegháborúval való foglalkozás a nyugati szakirodalomban sokáig szinte az amerikai történészek belügyének számított: a második világháborút követő időszak fő irányainak felvázolásában, az orientációs pontok kijelölésében, a fordulatok és a felelősség értelmezésében a leghevesebb viták az egyaránt amerikai eredetű tradicionalista és revizionista iskolák között dúltak, s dúlnak napjainkban is. Azokra az alapvető kérdésekre, mint például a hidegháború okainak megjelölése, a felelősség aktuálpolitikai vonzatoktól sem mentes felvetésére a tradicionalisták (J. F. Dulles, W. Lippman, H. Morgenthau, A. Ulam, Z. Brzezinski stb.) olyan választ körvonalaztak, amely szerint a világháború befejezését követően az Egyesült Államok a nemzetközi életben nem kezdeményezett, hanem csupán reagált a szovjet diplomáciai meg nem alkuvás és a területi expanzió kettős nyomására, hogy garantálja a Nyugat biztonságát. A revizionisták (D. Horovitz, G. Alperovitz, D. Fleming, G. Kolko, W. Williams stb.) ezzel szemben az amerikai külpolitikát dinamikusnak, sőt többen egyszerűen agresszívnak minősítik. Álláspontjuk szerint a Szovjetunió a háború végén meglévő fölényét egyszerűen a kelet-európai szovjetbarát kormányok megalakításának kikényszerítésére használta fel. Felfogásuk értelmében az amerikai lépések nem egy, a kommunizmus elterjedésétől félő nemzet védekező lépései voltak, hanem sokkal inkább a „forradalmak elnyomása nyílt vállalalásának” tekinthetők, előre kiszámított manőverek révén, az Egyesült Államok háború utáni hegemóniájának biztosítása érdekében. A két iskola zárttá merevedett érvrendszerét az utóbbi évtized során nemcsak a két iskola korlátáiból kilépni kívánó új amerikai történészgeneráció képviselői bontogatták - csak a jelzés erejéig érdemes megemlíteni R.J. Maddox, J. Gaddis, D. Yergin és Tobi Trister-Gati nevét-, hanem a nyugat-európai levéltárak anyagainak kutathatóvá válásával párhuzamosan a vitákban eddig kisebb súllyal részt vevő nyugat-európaiak is. A komparatív vizsgálatok során gyors ütemben bomlik szét a homogén atlanti tömb mítosza, amelyet a szocialista országoknak a politikai szempontok elsődlegességére koncentráló történetírása is kezd észrevenni (A. I. Utkin). E kötet is, amelyet a norvég Nemzetvédelmi Kollégium Védelemtörténeti Kutató Központjának igazgatója, a bergeni egyetem történészprofesszora, Olav Riste tett közzé, a kérdéskör eddig kevéssé feltárt vonatkozásaival foglalkozik. A kötet egy 1983 nyarán Oslóban tartott konferencia anyagaiból állt össze, amely tanácskozás szorosan kapcsolható a NATO megalakulásának körülményeivel foglalkozó újabb tanulmány- és memoárhullámhoz. s eredeti címe „Európa és az atlanti védelem” volt. A norvég intézetnek felettébb tekintélyes szakértői gárdát sikerült összegyűjteni: jelen volt többek között az amerikai L. Kaplan, S. Wells, s a már említett J. Gaddis, az angol M, Howard, D. Dilks és G. Warner, a francia P. Mélandri, A. Martel és J. Frémeaux, a nyugatnémet C. Greiner és N. Wigger- haus és természetesen szép számmal a norvég házigazdák. A kötet négy fejezetbe csoportosítja a közölt tanulmányokat, szakaszolva egyúttal a tárgyalt hat év történetét is: az első fejezet a hidegháborús szakítástól a NATO megalakításáig, a második a NATO-n belüli egyenlőtlen erőviszonyoktól a német új rafelfegyvérzés gondolatának felmerüléséig, a harmadik a koreai háború kitörése okozta helyzet feldolgozásától az újrafelfegyverkezés felgyorsításáig, míg a negyedik a NATO-n belüli nukleáris stratégia kidolgozásáig terjed. Minden tanulmányt bőséges jegyzetapparátus követ. Az amerikaiak és az angolok jórészt már a kutathatóvá vált kormányzati iratokra, a State Department és a Foreign Office, a 145
