Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - Kőszegi Ferenc: Rip Bulkeley - John Pike - Ben Thompson - E. P. Thomson: Csillagháború
kölcsönösen biztosított túlélés (MAS) a stratégiai elvük. Új fegyverrendszerekről a szerző szerint itt nem lehet beszélni, hiszen űrfegyverekre vagy a hadászati rakéták elleni védelmi eszközökre már korábban is rengeteg javaslat született. A világűr militarizálásának gondolata régi keletű ötlet: az interkontinentális rakéták keresztülhaladnak az űrön, a felderítő, a navigációs, a kommunikációs és az ellenőrző műholdak ezrei keringenek a Föld körül; műholdromboló fegyverekkel (ASAT) kísérleteznek; és feltétlenül ide tartozik az egyre több katonai feladatot végrehajtó amerikai űrsiklóprogram is. Ez a folyamat már az ötvenes években elkezdődött, jóllehet a szakértők kezdettől fogva tudták, hogy a Föld körül keringő űrobjektumokról fizikailag nehezen hajtható végre atombomba-támadás. Thompson nagy teret szentel a „csillagháborús” tervek mögött meghúzódó politikai és gazdasági érdekeltségek bemutatásának. Adatokkal bizonyítja, hogy az Egyesült Államokban Carter elnökségének utolsó éveitől kezdve a világűrhöz kapcsolódó kutatásokra és fejlesztésekre egyre nagyobb összegeket fordítottak. (1982-ben már 6, 4 milliárd dollárt kapott erre a hadügyminisztérium.) Az űrkutatásban tevékenykedő érdekcsoportok (katonák, szállítók és kutatóintézetek) sokféle megközelítését Reagan kül- és biztonságpolitikája ötvözte az űrfegyverkezés átfogó stratégiai és politikai rendszerévé. Ronald Reagan az 1960-as évek végén, még mint kaliforniai kormányzó, ellátogatott a Lawrence Livermore Laboratóriumba, és máig tartó szoros kapcsolatot alakított ki az intézet igazgatójával, a hidrogénbomba atyjával, a magyar származású Teller Edével. (Tel- lerék éppen akkoriban kezdték el űrkutatásaikat.) Reagannek az elnöki címért folytatott választási kampányában Kalifornia mindvégig nagy szerepet játszott; az a Kalifornia, amely az űrkutatásban érdekelt intézetek és iparágak elsődleges központja. Ez a háttér is magyarázza, hogy már Reagan elnökválasztási kampányában is szó esett a hadászati rakéták elleni űrbe telepített védelmi rendszerekről. Teller Ede vissza-visszatérő szereplője a „csillagháborús” tervek történetének. 1980 novemberében a Nevada-sivatag alatt sikeres kísérletet hajtanak végre olyan nukleáris gerjesztésű röntgenlézerrel, amelyet Teller és munkatársai fejlesztettek ki. Reagan személyes tudományos tanácsadója a későbbiekben az a George Keyworth lesz, aki Teller teljes bizalmát élvezi, és hűen tolmácsolja Teller javaslatait. Reagan a „csillagháborús beszéd” előtt is találkozott Teller Edével, aki később büszkén nyilatkozta, hogy az elnök a részletek után is érdeklődött, és a tudósok meghallgatása után „úgy döntött, hogy valamit kell és lehet is csinálni”. (19. 1.) Thompson megállapítja, hogy az SDI-nek nem csupán kül- és biztonságpolitikai, hanem belpolitikai vonatkozásai is vannak: az egyre erősödő amerikai békemozgalom leszerelését szolgálja. Közvélemény-kutatási adatokkal igazolja, hogy a nyolcvanas évek elejétől az Egyesült Államokban egyre jobban fokozódott az atomháborútól való félelem és a nukleáris fenyegetésnek való kiszolgáltatottság érzése. Az egyházak vezetői, a Freeze mozgalom képviselői, de még a Republikánus Párt hívei is egyre nagyobb nyomást gyakoroltak Rea- ganre a leszerelés és az enyhülés érdekében. Az elnök az „áthatolhatatlan pajzs” fikciójával ezt a hangulatot akarja megváltoztatni. A második, tudományos ismeretterjesztő jellegű részben Ben Thompson bemutatja, hogy mi is az a „csillagháború”. Jóllehet erről a kérdésről már számtalan tanulmány és ismertetés jelent meg, a szerzőnek végig sikerül megőriznie az első fejezet kritikai megközelítését, és az átlagolvasó számára is érthető módon mutatja be az új kozmikus hadászati eszközök rendszereit. Az SDI-t feltalálói és hívei olyan átfogó rakétaelhárító rendszernek tartják, amely szinte teljes mértékben semlegesíteni tudja az ellenfél atomcsapását. (28.1.) Ennek a rendszernek a hadrendbe állítása a jelenlegi költségvetési tervek szerint ezermilliárd dollárba vagy még ennél is többe kerülne. (Összehasonlításul: az Apolló Hold-program költsége 25 milliárd dollár volt.) Az SDI nem csupán az összeg nagysága, de a hatékonyságával szemben fennálló kételyek miatt is a kritikák és a támadások kereszttüzébe került. A szakemberek felvetette ellenérvek nyomására az amerikai kormányzat mostanában egyre kevesebbet beszél az „áthatolhatatlan pajzsról”, viszont annál több szó esik az SDI gazdasági és technológiai előnyeiről. Az SDI-t a szakemberek egy háromfokozatú, illetve -lépcsős védelmi rendszernek tekintik, szemben a hagyományos rakétaelhárító rendszerrel (ABM), amely egyetlen fokozatból áll. A rendszer első fokozatában telepített eszközök az ellenséges rakéták repülésének kezdeti szakaszában (500 km magasság alatt) semmisítenék meg a nukleáris robbanó