Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)

1986 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - Kőszegi Ferenc: Rip Bulkeley - John Pike - Ben Thompson - E. P. Thomson: Csillagháború

töltetek hordozóit. A második fokozat a repülés középső szakaszán (500-1200 km) a még épségben maradt robbanótölteteket és rakétákat hárítja el. Végül a harmadik fokozatban a repülés befejező fázisában (8oo-xoo km-től 9-15 km-ig) gyakorlatilag a hagyományos ABM-fegyverek elvén működő rendszerek segítségével pusztítják el az atomtölteteket.

A három fokozat az elképzelések szerint hatványozná a védelmi képességet: ha mindegyik fokozat 90 százalékos hatékonyságú, akkor a rendszer gyakorlatilag tökéletes. Vagyis csak a 10 százalék 10 százalékának a 10 százaléka tudna keresztülhatolni a pajzson - tehát csupán minden ezredik támadó eszköz érne célba. Ehhez persze az kell, hogy az első fokozatban lévő rendszerek még a robbanótöltetek szétválása előtt megsemmisítsék az interkontinentális ballisztikus rakéták 90 százalékát.

Ben Thompson az egyes SDI-fokozatok bemutatása után ismerteti a fokozatokhoz tartozó különféle eszközöket. Ennek a fejezetnek a laikusok számára kétségkívül ez az egyik legtalányosabb része, hiszen olyan fizikai jelenségeken alapuló fegyverekről ír, amelyeknek működési elvét nem fizikusoknak igen nehéz átlátni. A szerző hasznos információkat ad a fizikai kérdésekben járatlan olvasónak is, amennyiben meggyőzően érzékelteti, hogy az egyes fokozatok eszközeit milyen fogyatékosságok terhelik. Például az első fokozatban rendszerbe állított fegyverek hatékonyságát csökkentené, ha a másik fél olyan gyorsító rakétát állítana elő, amely a gyorsítást 40 másodperc alatt befejezi, így az erre a szakaszra állított rendszerek jelentős része az idő rövidsége miatt használhatatlanná válna. A második fokozat eleve problematikus, hiszen itt nagyon kicsi az észlelési idő, és az atomtöltetek szinte „láthatatlanok”, csupán gyenge infravörös sugárzást bocsátanak ki. Az időtényező a harmadik fokozatban is az SDI ellen dolgozik, jóllehet a földi légtérbe lépő támadó eszközök „láthatóvá” válnak. Az észlelési idő rövidsége mellett fontos tényező, hogy a száguldó robbanófejet, a „kemény” célpontot, sokkal nehezebb pontosan eltalálni, mint egy „puha” célpontot (például egy nagyvárost).

Az SDI egyik lényeges fogyatékossága, hogy tervezői a legkedvezőbb körülményekkel számolnak. Pedig arra is gondolniuk kellene, hogy a „csillagháború” egyben a SALT- szerződések halálát is jelentené, ami logikusan vezetne az atomfegyverek számának növekedéséhez. Ez pedig az SDI nagyon költséges bővítését vonná maga után. Ahogy Robert

Bowman mondta: . veszélyes illúzió azt

hinni, hogy érdemes egy olyan egy dollár értékű védelmet tervezni, amelyet egy ötcent értékű támadás semlegesít”. (48-49. 1.)

A második fejezet végén Ben Thompson röviden kitér a műholdromboló (ASAT) és a vezetési, ellenőrző, hírközlő és felderítő (CT) rendszerekre is. Az ASAT-fegyverekkel kapcsolatban idézi a rakétaelhárító védelmi rendszerekről 1972-ben kötött szerződést (ABM- szerződés), amelyben a VI. cikkely a) pontja lehetővé teszi az ezen a területen folytatott kutatást és kísérletezést - feltéve, hogy azok nem irányulnak egy rakétaelhárító rendszer kiépítésére. A CT rendszerre fordítják az SDI fejlesztési költségeinek a 45 százalékát. Ben Thompson az elmúlt évekből vett adatokkal illusztrálja, hogy az eddigi CT rendszerek milyen körülmények között és hányszor mondtak csődöt. 1980 novemberében például a Világméretű Katonai Vezetési és Ellenőrző Rendszer (WWMCCS) számítógépei egy hadgyakorlat során tizenkét órán át nem működtek ...

John Pike, az űrbiztonsági és -politikai kérdések szakértője, a harmadik fejezetben a szovjet ABM-program értékelésére vállalkozott. A téma aktualitását mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy az utóbbi időben az amerikai kormányzat számos tisztviselője a szovjet fölényre hivatkozva igyekszik igazolni az SDI-program létjogosultságát.

John Pike szerint az Egyesült Államokban az ötvenes évek óta bevett gyakorlattá vált, hogy a szovjet-amerikai stratégiai egyensúly helyreállításának követelményét az Egyesült Államok éppen meglevő, avagy hamarosan bekövetkező lemaradásával, a számára hátrányos „réssel” (gap) magyarázzák. Legtöbbször akkor kerül szóba ez a bűvös „rés”, amikor az amerikai vezetés valamiféle új fegyverrendszert akar hadrendbe állítani. így volt ez a „bombázórés”, majd a „rakétarés” esetében. A végén pedig kiderült, hogy valóban létezik ez a rés, csak éppen az Egyesült Államok javára.

Nem véletlen, hogy mostanában egyre több szó esik az „ABM-résről”. John Pike véleménye szerint a jelenleg fennálló ABM-rés kedvező az Egyesült Államok számára. „A szovjet ABM-program szintje egyáltalán nem igazolja a Reagan-kormányzat által az amerikai ABM-programban javasolt drasztikus fejlesztést.” (50-51. 1.)

Pike részletesen ismerteti a különböző ABM-rendszereket. Négy kategóriát (generá152