Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)

1986 / 2. szám - BIZTONSÁGPOLITIKAI KÉRDÉSEK - Tolnay László: Az Egyesült Államok biztonságpolitikája és az SDI

alkalmazása révén elérhető nagyfokú pusztítással kell fenyegetni és megfontoltságra kényszeríteni. Később, az erőviszonyok változásával párhuzamosan kísérlet történt arra, hogy az eredeti koncepció fenntartása mellett az „atomelrettentést” a skála alacsonyabb fokára, hadszíntéri viszonylatra is kiterjesszék.

Az „elrettentésen” alapuló amerikai katonapolitika tehát a két világhatalom és szövetségi rendszereik közvetlen konfrontációjának feltevéséből indult ki, amelynek keretében a szörnyű következményekkel járó fenyegetések tartanák vissza az ellenfelet a támadástól, illetve konfliktus közben a nem kívánt lépések megtételétől. A háborús konfliktus - az elképzelések szerint - világosan körülhatárolt szabályok, kommunikációs módozatok és jelzések figyelembevételével zajlana le.

A konfliktus és a hadviselés különböző elméleteinek, doktrínáinak és módszereinek az „elrettentésre” való alapozása megfosztotta az amerikai biztonság- politikai gondolkodást politikai tartalmának nagy részétől, s konfliktusrendezés katonai elemeit és ezek alkalmazásának elvont elméleteit helyezte előtérbe. Ez nagymértékben járult hozzá ahhoz, hogy a biztonság megteremtésére irányuló kísérletek során figyelmen kívül hagyták vagy lebecsülték a hasonló célból született szovjet elméleteket és erőfeszítéseket. Túlzottan ideológiainak, történelminek vagy „átpolitizáltnak” tartották őket, amelyekből hiányzik a nyugati katonai elméletek konkrét, logikailag fölépített, szigorúan átgondolt, mennyiségi tényezőket is számításba vevő rendszere.

Sőt kifejezetten zavarónak tekintették, hogy a Szovjetunió nem mutat érdeklődést az olyan fogalmak iránt, mint a „korlátozott reagálás”, a „szelektív célkiválasztás” vagy a „háború közbeni pusztítás korlátozása” stb. Nyugtalanítja az „elrettentés” teoretikusait, hogy a Szovjetunió következetesen kitart amellett, hogy egy atomháború törvényszerűen globálissá válna. Ez a feltevés értelmezésük szerint arra irányul, hogy visszatartsa az Egyesült Államokat és szövetségeseit a korlátozott pusztítást okozó háborús konfliktus „szabályainak” kidolgozásától. Emellett a Szovjetunió már kezdettől fogva elutasította az Egyesült Államok „elrettentési” koncepcióját. A szovjet katonai szakértők rámutattak arra, hogy az „elrettentés” belső törvényszerűségeinél fogva destabilizáló hatást gyakorol a katonai erőviszonyokra. Mivel az „elrettentés” eleve egy hatalom vagy hatalmi csoportosulás támadó szándékából indul ki, a támadás elmaradását nem a szándék hiányával, hanem a katonai felkészültség hatékonyságával magyarázza. Ugyanakkor az „elrettentéshez” szükséges képesség valójában nem határozható meg, mert annak mércéje nem a ténylegesen elért szint, hanem az, amit az ellenfél feltehetően gondol róla, és ez „túlbiztosításhoz” vezet. Végül a saját felségterületet meghaladó, úgynevezett létfontosságú területekre kiterjesztett „elrettentés” bizonyos fölényt tesz szükségessé a potenciális ellenféllel szemben, ami viszont - kihívó voltánál fogva - az erők ismételt, immár magasabb szinten való kiegyensúlyozására ösztönöz. Ez a fajta elrettentés tehát a fegyverkezés újabb és újabb hullámát indítja el, és - növelve a hadviselési képesség fokozására irányuló erőfeszítéseket - destabili125