Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 2. szám - BIZTONSÁGPOLITIKAI KÉRDÉSEK - Tolnay László: Az Egyesült Államok biztonságpolitikája és az SDI
zálja a kialakult erőviszonyokat. Összefüggésben vizsgálva az Egyesült Államok „elrettentésen” alapuló katonai doktrínáit, azok egyértelmű kísérleteknek tekinthetők arra, hogy az atomkori hadviselés törvényeit a hagyományos amerikai felfogásokhoz és érdekekhez igazítsák, a Szovjetunióról pedig állandósítsák azt az ellenségképet, amely az erőn alapuló politika fenntartásához szükséges. A második világháború után létrejött viszonyok között, az atomfegyver birtokában az Egyesült Államok például arra törekedett, hogy az erőszak korlátlan alkalmazásának fenyegetésével „feltartóztassa” és „visszaszorítsa” ellenfelét. E célból látott hozzá saját katonai potenciáljának kiépítéséhez, és szorgalmazta olyan globális szövetségi rendszer létrehozását, amely két- és több oldalú katonai szerződésekre, valamint más katonai megállapodásokból származó kötelezettségekre épült. Az Egyesült Államok politikai és katonai céljainak szempontjából ez a helyzet különösen előnyös volt, mivel lehetővé tette a Szovjetunióra gyakorolt katonai nyomást, illetve annak perspektivikus fenntartását, ugyanakkor hegemón pozíciót biztosított Amerika számára a „kommunista agresszió fenyegette” világban. Ebben a helyzetben a szocialista országok nem tehettek mást, mint tökéletesítették védelmi képességüket, és a szükséges mértékben fejlesztették katonai potenciáljukat. Ez természetszerűleg terheket rótt gazdaságaikra, bár korántsem olyan mértékben, mint ahogyan azt az Egyesült Államok várta. A katonai képességek kiegyenlítődése ellenére az Egyesült Államok nem tért le korábbi külpolitikai irányvonalától, bár a megközelítő erőegyensúly elérése nem maradt teljesen hatástalan. A változás mindenekelőtt az eszközök felhasználásában volt kimutatható. Nyilvánvaló bizonyítéka ennek az amerikai katonai doktrína változása: a „tömeges megtorlás” katonai doktrínáját a „rugalmas reagálás” váltotta fel, majd ezt a „reális elrettentés” követte. Ez utóbbi keretén belül az Egyesült Államok lemondott a katonai potenciálnak a „garantált megsemmisítés” elmélete alapján történő fejlesztéséről, s az „elégségesség” koncepciója került előtérbe. A „reális elrettentés” szabályozta az amerikai hadászati erők felhasználásának módját, figyelembe véve egy-egy lépésnek a szovjet képességekből eredő következményeit. A két világrendszer, de főleg az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti katonai erőegyensúly ténye jelentős hatást gyakorolt az Egyesült Államok kül- és katonapolitikájára. A hadászati erőegyensúly a szovjet-amerikai viszony leglényegesebb elemévé vált. Természetesen a két világhatalom közötti viszonyt továbbra is antagonisztikusnak tekintették, ideológiai, politikai és katonai vonatkozásban egyaránt. A változás a korábbi időszakhoz képest mindössze annyi volt, hogy a Szovjetunió „elrettentését”, tehát katonai eszközökkel való „feltartóztatását” a megváltozott helyzetnek megfelelően politikai elemekkel egészítették ki, amennyiben az együttműködést, illetve az arra épülő partneri viszony kialakítását a globális status quo elismeréséhez és fenntartásához kapcsolták. Nem ismerték el tehát a Szovjetuniónak azt a jogát, hogy új államokkal szövetséget
