Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 2. szám - BIZTONSÁGPOLITIKAI KÉRDÉSEK - Deák Péter: Külpolitika és honvédelem korunkban
ségben volt, az Egyesült Államok vezető körei a harcászati atomeszközök bevetését számos helyi háborúban mérlegelték. A szovjet katonapolitikát formáló nemzedék a második világháborúban szerzett személyes élményei nyomán elengedhetetlennek tartotta az őt fenyegető arzenálhoz hasonló csapásmérő eszköztár kiépítését. Az egymás kölcsönös elpusztításához az elegendőnél sokszorta nagyobb atomfegyverkészletek korában azonban jogosan vetődik fel a kérdés: ez a háború, a nukleáris összecsapás lehet-e valóság vagy csupán fikció, lázálom? Ha ennek nem csupán nyertese, de túlélője is aligha lehet, tekinthető-e ez háborúnak, társadalmi folyamatnak? Lehet-e az atomkorban a politikát erőszakos eszközökkel folytatni? A kérdést sokan teszik fel, és sokan felelnek így: ma a háború nem lehet a politika folytatása. Sternberg már 1957-ben így írt: „Az atomkorszakban a háború többé már nem a politika más eszközökkel való folytatása.”11 Perjés Géza magyar Clausewitz-kutató írja: „A termonukleáris háború korszakában ez a tétel [a háború a politika folytatása] teljességgel elvesztette érvényét, mert nincsen olyan politikai, ideológiai, társadalmi cél, melynek eléréséért a fejlett országok népességének, ipari kapacitásának, infrastruktúrájának és városainak szinte teljes elpusztulásával kellene fizetni.”12 Világnézeti, politikai elkötelezettségétől függetlenül számos szakíró fogalmaz hasonlóan. A háború kétségkívül történeti kategória, de vajon az egyetemes történelemben éppen a tudományos-technikai forradalomnak az atomenergia felfedezését magában foglaló szakaszában kerülne a háború az anakronizmus tartományába ? Hiszen a háború lényegét a politika adja, s politikailag megosztott világunkban adott a konfrontáció lehetősége. A háború elméletileg valóban minden esetben a politika folytatása, és a háborúk elvont lehetősége, mi több, realitása az osztálytársadalmak megszűntéig fennáll. Az atomfegyver azonban nem lehet alkalmas eszköze a politikai célok elérésének. Az atomháborúra való felkészülés, e háborúnak az elrettentés formájában való kilátásba helyezése, a háború felé vezető militarista hatalmi gyakorlat mégis a politika más eszközökkel való folytatásaként kezeli azt. Az atomkorban - a véletlen kirobbanástól eltekintve - egy háborút militarista politika előz meg, mely lehetővé teszi, pontosabban nem zárja ki annak ilyen formában való folytatódását. Ha az adott fegyverrendszerek a célok elérésére való alkalmasságukat elveszítik is, ez semmiképp sem jelentheti a clausewitzi formula tagadását. Lukic jugoszláv politológus így vélekedik. Az általános atomháborúra való felkészülés (ami a gyakorlatban a második világháború óta állandóan folyik) elméletileg lényegében az atomháború politikáját jelenti, azaz olyan politikát, amely az egyik fél döntő fölényét feltételezve ilyen háborúként folytatódna.”13 így a jelenlegi fegyverkezési verseny, az Egyesült Államok és a NATO fölényszerzési törekvése, az ilyen politika kilátásba helyezett folytatására való felkészülés már eleve valamiféle átmeneti jelenségtartomány a politika és a háború között. Ezen erő97
