Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 2. szám - Szirtes I. János: Svájc semlegességi politikája
1686-ban a savoyai herceg a francia példát követte, és ez szintén tömeges emigrációt eredményezett Svájcba. A XVII. század végéig Svájcon keresztül 140 000 fő vándorolt ki Angliába, Hollandiába és Németországba, miután bizonyos időt töltött az országban. Csupán húszezer fő maradt végleg Svájcban. A svájci történetírás, sőt a svájci nemzeti öntudat is nagyon büszke erre a menedéknyújtó szerepre. Kétségtelen, hogy ebben a svájciak nem jelentéktelen áldozatokat hoztak. Mindez azonban nem homály osí that ja el azt a tényt, hogy összességében a kantonok nyertek a bevándorlókon. Nem csupán és nem is elsősorban arról van szó, hogy például az 1555. évi menekültek nem válhattak polgárokká, és egy 1558. évi rendelet - a konkurenciától való félelemből - korlátozta kézműves tevékenységüket. Az 1572. évi menekülteket már a kantonok egy része gazdagságuk és kézügyességük alapján bírálta el: a szegényeknek és a szakma nélkülieknek tovább kellett menniük. A savoyai menekülteket pedig az evangélikus kantonok 1687. évi aarui konferenciája egyenesen felszólította arra, hogy vándoroljanak ki Brandenburgba. A Svájcba menekültek között számos tehetős személy volt, akik gyarapították az ország gazdagságát. Sok tudós, tehetséges mérnök és művész maradt végleg a kantonokban, s hozzájárult az ország kulturális és ipari felvirágzásához. Végül a menekültek egy része szívesen látott - mivel olcsóbb - munkaerő volt. A középkori vallásháborúk emigránsai után a mai értelemben vett politikai menekültek fogalma a XIX. század terméke. Ennek legelső megjelenési formájával azonban már a francia forradalom idején találkozunk. A polgári forradalmak előestéjén az aránylag kiterjedt szabadságjogokat élvező svájci polgárok egyrészt példának tekintették magukat Európa leendő állami rendje szempontjából, másrészt a külföldi haladó erők is ezt látták a kantonokban. A polgári forradalom előtt és után ezért a harcok számos résztvevője Svájcban keresett menedéket. Ez vonatkozott a későbbiekben a szociáldemokratákra is. Mai értelemben nem nagy csoportokról (néhány tucat vagy néhány száz főről) van szó, de ennek jelentősége akkoriban mégis nagyon nagy volt. Az európai polgári forradalmak korszakában sem veszett azonban ki a svájciakból a gazdasági szemlélet. így - a korábbiakhoz hasonlóan - szívesen fogadtak be tehetős személyeket, akik növelték az ország pénzügyi, gazdasági és ipari erejét. Az örökös semlegesség nemzetközi elismerését követő évtizedekben Svájcban bizonyos módosulás ment végbe a humanitárius politika terén. Egyrészt a katonok azt tapasztalták, hogy a humanitárius tevékenység a semlegességet erősítő tényezővé vált. Másrészt úgy tűnt, hogy hosszú távon ebből jelentős gazdasági haszon fakad. így történhetett, hogy Svájc semlegességi politikájának ún. humanitárius komponense a külpolitika egyik tartópillérévé vált. Érdekes módon ennek deklarált megfogalmazására - több évszázados gyakorlat után - csak 1917- ben került sor, amelyet Motta külügyminiszter 1936. január 8-i parlamenti beszédében felkarolt, de végleges elterjedése csak egyik utóda, Pettitpierre 1945. október 28-i kezdeményezésére vezethető vissza. A külügyek akkori irányítója állította 67
