Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Gazdag Ferenc: Alfred Grosser: Külkapcsolatok, Franciaország külpolitikája 1944-1984
szik néhány gondolat erejéig bővebben bemutatni azokat a részeket, amelyek korábbi kötetek megjelenése óta eltelt időszakra vonatkoznak: Giscard d’Estaing és Mitterrand elnökségét. Grosser nincs túl jó véleménnyel Giscard d’Estaing-ről, akit egyszerűen „mindenki barátjának” minősít, s akinek politikai karrierjét jelentős részben a „családi klán” támogatásának tudja be. Három területen azonban jelentősnek ítéli politikai kezdeményezéseit: Az Észak-Dél problematikának a világpolitikai és a kelet-nyugati kapcsolatok akut gondjai közé emelését (amelyet az egyébként sikertelen, 1977. évi párizsi Nemzetközi Gazdasági Együttműködési Konferencia záróokmánya fémjelez, amelyből külpolitikai sikerként egyedül a francia-afrikai konferenciák maradtak meg, a - még Pompidou által kezdeményezett - tőkés csúcstalálkozók rendszeresítését, amelyen belül külön jelentőséget kapott a trancia-nyugatnémet együttműködés, és végül a kelet-nyugati kapcsolatokban játszott francia szerepet. Ez utóbbi terén Grosser még helyénvalónak minősíti, hogy Franciaország a force de frappe birtoklására támaszkodva nyilvánosan nem foglalt állást a NATO 1979-es, kettős határozatával kapcsolatban, s azt is helyesnek találja, hogy Giscard d’Estaing nyilatkozatban ítélte „elfogadhatatlannak” az afganisztáni szovjet beavatkozást. De Giscard d’Estaing 1980. májusi varsói találkozóját Brezsnyevvel elhibázott- nak, s a francia külpolitika „finnlandizálása” felé mutató lépésnek értékeli. (284-285. 1.) A kötet legtöbb, aktuálpolitikát tartalmazó, illetve érintő fejezete természetesen a Francois Mitterrand elnökségét taglaló rész. A szerző mindenekelőtt rögzíti a szocialista kormányzat belső erőviszonyait, s ennek alapján leszögezi, hogy a washingtoni aggodalmakkal ellentétben az FKP jelenléte Pierre Mauroy kormányaiban egyáltalán nem jelentette a szocialista Franciaország és a Szovjetunió viszonyának gyors elmélyülését. A kormányalakítás előtt a szocialista és a kommunista párt közös nyilatkozata a korábbi külpolitikai prioritások fenntartását, s az 1981. évi akut nemzetközi problémákkal kapcsolatban több vonatkozásban az FKP korábbi állásfoglalásaival ellentétes értékelés elfogadását tükrözte (Afganisztán, a lengyel helyzet). A szerző a szocialista elnök hosszú kormányzati tapasztalatának tudja be, hogy tényleges „alternatíva nélkül” is a változás látszatát tudta kelteni külföldön és belföldön egyaránt. A szerző magától értetődő döntésként értelmezi az eredeti szocialista kormányprogramhoz képest 180 fokos fordulatot jelentő „szigor” politikájának bevezetését. Szerinte Franciaországnak nem volt más lehetősége, mint alkalmazkodni a nemzetközi pénzpiac és az angolszász monetarizmus irányvonalához, mert az eredeti koncepció fenntartása beláthatatlan következményekkel járt volna. Megállapítja azt is, hogy Mitterrand kezdeményezései az EK integrációjának elmélyítésére (a piaci egység a közösségi preferenciák rendszerének tökéletesítése, a szolidaritáson alapuló közös politikai javaslata) a többi tagállam eltérő érdekei miatt eddig kevés gyakorlati eredménnyel jártak. Mi a helye Franciaországnak a világban ? - teszi fel végül a kérdést Alfred Grosser. A válasz egyaránt tartalmaz pozitív és csalódást keltő elemeket, hisz Franciaországot a tárgyalt 40 év alatt jócskán érték sikerek és kudarcok. A gyarmatok elvesztése fájdalmas, de szükségszerű volt; cserébe viszont „új szolidaritások” épültek ki a volt anyaország és a függetlenné vált hajdani gyarmatok között. Franciaországnak sikerült kikerülnie a ger- manofóbia és a revans történelmileg katasztrofálisnak bizonyult szélsőségeiből. A helyébe kialakul jó viszony az NSZK és Francia- ország között a nyugat-európai integráció fejlődésének központi elemévé vált. Franciaország az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagja, a világ harmadik nukleáris hatalma, nyelve és kultúrája egyaránt a nagy történelmi nemzetek közé sorolja. Ugyanakkor állandó kisebbségi érzése van a nagyhatalmakkal szemben, s állandó fogyatkozást mutat a francia kultúra hatalmas történelmi öröksége is. Az ország történelmének fordulatai elválaszthatatlanok a kelet-nyugati és az észak-déli kapcsolatok nagy fordulataitól, s mindezek alapján a szerző arra a következtetésre jut, hogy Franciaország egyik tagja a nemzetek nagy családjának, s külpolitikájának célja nem kizárólag a többi állammal való kapcsolatok igazítása, hanem azon befolyás megóvása és lehetőség szerinti erősítése, amelyet a világ népei között az elmúlt századokban kivívott. Grosser könyve rendkívül élvezetes olvasmány, szerencsés arányokban elegyíti a leíró és elemző, a szakszerűségre és az olvasmányosságra koncentráló részeket. Bár a szerző szándéka szerint inkább a széles olvasóközönségnek írta kötetét, bízvást lehet ajánlani a szakembereknek is. Gazdag Ferenc 147
