Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Hajdú András: Helga Haftendorn: Biztonság és enyhülés. Az NSZK külpolitikája 1955-1982
HELGA HAFTENDORN: Biztonság és enyhülés. Az ENSZ külpolitikája 1955—1982 Nomos Verlagsgesellschaft, Baden-Baden, 1983. 767 1. Az NSZK-nak a második világháború utáni nemzetközi rendre való beilleszkedése egyike a nemzetközi kapcsolatok legérdekesebb kérdéseinek. Átfogó moografikus feldolgozásával azonban meglehetősen ritkán találkozni a nyugatnémet szakirodalomban. Inkább egyes részterületek, esetleg kétoldalú kapcsolatrendszerek feldolgozása a gyakori. Helga Haftendorn vaskos könyve átmenet az NSZK külpolitikájáról írott monográfia és egy - igaz, központi jelentőségű - részterület, az NSZK biztonságpolitikájának kialakulásáról, jelenlegi feltételrendszerérői szóló mű között. A rendkívül alapos, a részleteket is szinte mindenre kiterjedően ismertető munka azonban mindenképpen az NSZK-t tanulmányozó szakemberek figyelmébe ajánlható. Jóllehet a kötet alcíme a külpolitikára utal, lényegében az NSZK biztonságpolitikájának genezisét követi nyomon, módszerül a történeti és a rendszerező-logikai megközelítést választva. Azt vizsgálja, mikor milyen arányban volt jelen a nyugatnémet külpolitikában a címben megjelölt két tényező: a biztonságra és az enyhülés megvalósítására való törekvés. A két elem viszonyának a kül- és belpolitikai feltételekkel történő szembesítése a fő megközelítési mód. Ebből következik, hogy a bilaterális kapcsolatok csak annyiban kerülnek szóba, amennyiben az alapproblémát közvetlenül befolyásoló szerepük volt. Az NSZK kül- és biztonságpolitikája keretfeltételeinek meghatározásakor a szerző a történelmi, a politikai és a társadalmi gyökerek feltárását tekinti a legfontosabbnak. A sajátos fejlődési út determinánsait a bizonytalan demokratikus hagyományokban, a nemzeti kérdés megoldatlanságában és a két német államnak Európa közepén, a hidegháború feltételei között való létrejöttében véli megtalálni. A társadalmi berendezkedés kialakítása a második világháború után részben restauratív, részben innovatív módon történt. Az ország megosztottsága a nemzeti kérdést a hidegháború viszonyai között nemzetközi feszültség- forrássá tette. Ezek a tényezők határozták meg az NSZK kül- és biztonságpolitikájának egyik felét. A másik felét a nemzetközi kapcsolatok alakulásának általános tendenciái jelölték ki. A feszültség és az enyhülés, a vezető nagyhatalmak viszonya nemcsak külső kereteket szabott az NSZK számára, hanem kikerülhetetlenné tették az ezen folyamatok irányához - és lényegében üteméhez - való alkalmazkodását is. E külső és belső feltételek vezettek el 1955- re az NSZK külpolitikai szuverenitásának megszerzéséhez, amely kulcsdátum: nemcsak az NSZK, hanem egész Európa számára ekkor válnak véglegessé a második világháború hatásai, kialakul az európai status quo. Ennek a status quónak a tudomásulvétele azonban — elsősorban az NSZK számára - egy hosszabb folyamat eredménye. Az NSZK NATO-ba való felvétele és a külpolitikai szuverenitás megszerzése nem véletlenül következik be egyszerre: a legnagyobb nemzetközi feszültségforrást képező német kérdés megoldásának első fázisa az NSZK integrációja a nyugati szövetségbe. Ez egymásra közvetlenül épülő lépések sorozatát követelte: az ország megszállásának megszüntetését, a külügyi szuverenitás megszerzését; ennek feltételeként (a nyugati szövetségesek érdekében) a nyugati szövetségbe való integrálódást, melynek útja a nyugatnémet új rafelfegy vérzés és ezzel együtt — döntő változásként — a német újra- egyesítésről mint napi feladatról való lemondás. Ennek fejében nyugatnémet részről a német kérdésben elfoglalt álláspontjukat koalíciós kérdéssé tették, szövetségeseiket elkötelezhették a nyugatnémet álláspont támogatása mellett. Ezek az intézkedések egy „csomagterv” részeit alkották, csak így együtt voltak megvalósíthatóak. A NATO-hoz tartozás az NSZK számára politikai és társadalmi rendszere stabilitásának külső garanciáját, az Egyesült Államok európai politikai, katonai, gazdasági jelenlétének szempontjából nélkülözhetetlennek látszó feltételét jelentette. Végül egy olyan nyugat-európai integrációs térséget hozott létre, amelyben nyugati szomszédai az NSZK-val szembeni biztonság követelményének is érvényt akartak szerezni. Mindez a hidegháború viszonyai között volt csak lehetséges, amikor a nyugati szövetségben egyetértés alakult abban, hogy a szövetségnek szüksége van a „német potenciál” hasznosítására, a nyugatnémet hozzájárulásra. Ennek fejében adták támogatásukat a német kérdés „nyugatnémet típusú” megválaszolásához. Mihelyt azonban - és ez már 1955-ben bekövetkezett — enyhülési tendenciák jelentkeztek a nemzetközi kapcsolatok148
