Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)

1986 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Gazdag Ferenc: Alfred Grosser: Külkapcsolatok, Franciaország külpolitikája 1944-1984

az eladósodás és a fizetési mérleg hiányai arra kényszerítették F. Mitterrand-t, hogy adja fel a belső fogyasztás növelésén alapuló, s az EK- szövetségesek restrikciós gazdaságpolitikájával szemben álló elképzeléseit.

De bármilyen sok érdemi megfontolást tartalmaz is a kötet címválasztása, a fogadtatásból már eddig is érzékelhető, hogy a nemzeti függetlenség hangsúlyozott fenntartására és a nemzetállami szuverenitás maradéktalan megőrzésére kondicionált francia politikai közvélemény nem lelkesedik a külpolitika ilyetén redukált értelmezéséért.

A könyv két részre (A hatalom nélküli, de alkotó IV. Köztársaság; Az elnökök politikája), s ezen belül tíz fejezetre oszlik. A IV. Köztársaság időszakát (1944-1958) taglaló öt fejezet a világháború utáni francia külpolitika alapvető kérdésére adott sikertelen válaszok sorozatát tartalmazza. Ez a kérdés az volt, hogy miként őrizhető meg, illetve szerezhető vissza Franciaország világméretű befolyása egy olyan nemzetközi helyzetben, amikor már nem lehet többé Franciaország nagyhatalom voltáról beszélni. A nagyhatalmi nosztalgiákból táplálkozó presztizsambíciók sorozatosan rossz döntésekre juttatták a Quai d’Orsay és a Matignon palota birtokosait: a gyarmatok mindenáron való megtartásának szándéka zavarta, hátráltatta az európai szerepkeresést is. Attól az Egyesült Államoktól kellett mind nagyobb támogatást kérni a gyarmati háborúkhoz (Indokína, Marokkó, Tunézia, Algéria), amelynek az európai kérdésekben - német kérdés, nemzetek feletti integráció - a franciákétól teljesen eltérő elképzelései voltak. Franciaország nemcsak Nagy-Britanniával szemben került hátrányba, főként az atlanti relációk vonatkozásában, hanem az ősi és rettegett ellenféllel, az NSZK-val szemben is. Ez utóbbival szemben az 1954-es párizsi egyezmények jogi biztosítékai sem fedhették el az alapvető követelményt: az európai szerepjátszáshoz a kulcs a francia-nyugatnémet viszony rendezése. Mindenesetre F-J. Strauss, akkori nyugatnémet hadügyminiszter 1958. márciusi látogatása a Szaharában lévő francia atomkísérleti telepen szimbolikusnak is tekinthető. Jelzi a Franciaország nemzetközi helyzetében 1944 és 1958 között lezajlott hatalmas változást. A háború végén Franciaországnak sok barátja volt - írja Grosser -, többek között az Egyesült Államok, a Szovjetunió és Nagy- Britannia. Igazi ellensége viszont csak egy: Németország. 1958-ra, a IV. Köztársaság ösz- szeomlásának évére viszont csak a Szovjetunió szerepel a potenciális ellenfelek között, amely ellen Párizs szövetségben van az Egyesült Államokkal és Nagy-Britanniával, viszont szövetségeseit nem annyira barátnak, hanem olyan „ártó hatalmaknak” tekinti, amelyek saját befolyásuk növelése végett nyíltan fellépnek a francia érdekek ellen. És a helyzet igazi paradoxona, hogy csak egy igazi baráti államot tudhat maga mellett: az NSZK-t. (142- 143. 1.)

A kötet második részének címe, „Az elnökök politikája” a IV. és az V. Köztársaság közötti alapvető alkotmányjogi különbségekre utal. Közelebbről arra, hogy az 1958-ban de Gaulle által kidolgoztatott, majd 1962-ben módosított alkotmány Franciaországban az elnöki rendszer egy sajátos változatát hozta létre, amelyben a külpolitika „domaine réser- vé”, azaz az elnök számára fenntartott terület lett. Miután röviden bemutatja de Gaulle államkoncepcióját és a francia gloire-ra támaszkodó külpolitikai elképzeléseit, kronológiai sorrendben követi végig a tábornok-elnök külpolitikájának fordulatait: az algériai háború kapcsán szembefordulását az őt hatalomra segítő, de a gyarmati uralom fenntartásához ragaszkodó „ultrákkal”; személyes veszélyektől sem mentes útját Algéria függetlenségének elismeréséig; a francia külpolitika „visszatérését” Európához, amelyben de Gaulle a francia gloire első számú támasztékát kereste. Rámutat arra, hogy a tábornok azt az országot szemelte ki partnernek a függetlenség keresésében, amely a látszat szerint a legkevésbé volt arra alkalmas: az NSZK-t. Az 1963-as francia-nyugatnémet szerződés „rózsái” nem tüntették el azonban sem a két ország geo- stratégiai helyzete közötti különbséget, sem a külpolitika alapvető irányainak ebből következő ellentmondásait. Eltérő volt az atlanti szövetség perspektívájának, a közös piaci integráció fejlesztésének és a Szovjetunió világ- politikai szerepének megítélése. A szerző ismételten hangsúlyozza, hogy a globálpolitikai dimenziókban gondolkodó de Gaulle jelölte ki az V. Köztársaság máig érvényes külpolitikai alapirányait, s nevéhez kapcsolható a francia nukleáris haderő megteremtése, az Egyesült Államokkal és a NATO-val szembeni „független szövetségesi” státus kialakítása, a konföderalizmus elvének kierőszakolása a Közös Piacban, valamint az enyhülési politika kezdeményezése a Szovjetunió irányában.

Mivel korábbi köteteiben Grosser már elemezte mind a IV., mind az V. Köztársaság külpolitikájának alakulását, célszerűnek lát146