Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 1. szám - SZEMLE - Baracs Dénes: Két választási rendszer az V. köztársaságban
volt egy, a politikai események eredményeként kialakult többség felerősítésére, a francia politikai nyelvezetben fait majoritaire-n€k nevezett „többségi jelenség” aláhúzására és hosszabb időre szóló intézményes tőkére, parlamenti súlyra való átváltására. Az 1958. évi parlamenti választások, amelyek de Gaulle tábornok hatalomra kerülésének évében zajlottak le, jellemző példáját adták e szisztéma torzító és „többségi” hatásának, amelyben nem az egyes pártok önmagában vett ereje a döntő, hanem a rendszer összefogó, tömörítő hatása. így történhetett meg - mint azt azóta is klasszikus példaként emlegetik e választási rendszer antidemokratikus voltának bizonyítékaként -, hogy bár a kommunista párt az előző választásokhoz képest szavazóinak csak mintegy negyedét vesztette el, parlamenti képviselete a korábbi töredékére csökkent, 146 honatyáról 10-re. Az FKP az első fordulóban 18,9 százalékos eredményt ért el, ám a másodikra szövetséges nélkül maradt. A gaulle-isták viszont az első fordulóban alig 17,6 százalékkal bizonyultak a legnagyobb polgári erőnek, és ennek alapján a második fordulóban olyan kikristályosodási pontot képeztek, hogy az UNR - ahogy akkor a tábornok köré csoportosuló mozgalmat nevezték - végül is 206 képviselőt küldött a nemzetgyűlésbe, és annak meghatározó erejévé vált. A polarizáció Hiba lenne azonban csak a torzító mechanizmust elemezni, és erre szűkíteni a IV. és az V. köztársaság összehasonlítását. Figyelembe kell venni, hogy mindkét esetben a polgári demokrácia egy-egy válfajáról van szó, s az arányos képviselet elvének érvényesülése önmagában még nem biztosított nagyobb beleszólást a tömegek számára az államélet irányításába. A IV. köztársaság az antifasiszta ellenállásban a nemzet különböző erői és osztályai által vállalt erőfeszítések nyomán született meg - ezek vitathatatlanul az első helyre emelték „a kivégzettek pártját”, a legnagyobb áldozatot vállaló kommunista pártot. Őket kezdetben bevonták a de Gaulle vezette nemzeti egységkormányokba, illetve a távozása után alakult kabinetbe. Az 1947-es hidegháborús fordulat után azonban a kommunistákat következetesen kirekesztették az állam irányításából és mindenfajta politikai szövetségből. (A fordulat pillanatában egy szocialista politikus, Ramadier állt a kormány élén.) A párt választási befolyása hiába volt igen jelentős, hiába képviselte a szavazók negyedét-ötödét, a polgári kormányzatok gyakran még a számukra kulcsfontosságúnak ítélt kérdésekben is elutasították a kommunista támogatást.4 Akadt, aki inkább hajlandó lett volna lemondani, semhogy polgári ellenfeleivel szemben kommunista szavazatokkal érvényesítse valamely elképzelését.5 így végül is az FKP befolyásának igazi eszköze nem a parlament volt, hanem a munkásosztály harca (tüntetések, a kommunisták által a szakszervezetekben, tömegszervezetekben végzett munka, a sztrájkok stb.). A választás demokratizmusa nem je108
