Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 1. szám - SZEMLE - Baracs Dénes: Két választási rendszer az V. köztársaságban
lentette automatikusan a képviselet demokratizmusát. A IV. köztársaságban a választás napja után minden párt szabadon manőverezhetett egészen a következő választásokig (ebbe a szavazónak már nem lehetett beleszólása), s a különböző politikai csoportok bonyolult parlamenti manőverekkel hozták létre és bontották fel szövetségeiket. A szavazókörzetenkénti kétfordulós választási rendszer ezen a téren is jelentős módosulásokat hozott. Ahol második fordulóra került sor, ott gyakorlatilag elkerülhetetlenné vált a politikai összefogás az egymáshoz politikailag közelebb álló jelöltek között. Ennek következtében fokozatosan, de mélyrehatóan polarizálódott a francia politikai élet. Ez általában jellemző a kétfordulós szavazókörzetenkénti választási rendszerre, meghatározó fontosságúvá azonban azt követően vált, hogy az 1962-es alkotmánymódosítás nyomán a köztársasági elnököt, akinek a kezében a legnagyobb hatalom összpontosul, szintén két fordulóban választották. Ez gyakorlatilag kudarcra kárhoztatott minden kísérletet, amely középutas megoldást keresett. Míg a IV. köztársaság elsősorban a centrista politikai erőknek kedvezett, addig az V. köztársaság intézményrendszere kíméletlenül felmorzsolta őket. Többek között ezzel magyarázható Giscard d’Estaing elnökségének politikai kudarca: a kitűnő taktikus súlyos stratégiai hibát követett el, amikor egy centrista politikai erőt próbált beékelni a jobb- és baloldal között feltételezett vákuumba, és arra támaszkodva kívánta megvívni politikai küzdelmét a baloldallal szemben. Hasonlóképpen vallott csődöt Gaston Defferre is, egyszer a politikai manőverezésben (1965), majd az urnák előtt (19,69), amikor a jobboldallal szocialista-centrista összefogást próbált szembeszegezni. Francois Mitterrand viszont, aki hamar felismerte, hogy az V. köztársaságot létrehozó erőkre csakis saját politikai fegyverükkel lehet döntő csapást mérni, olyan stratégiát dolgozott ki, amely a kommunista szavazók táborát is figyelembe vette és mozgósította. Amikor a baloldal évtizedeken át a választási rendszer antidemokratizmusát hangsúlyozta - nem utolsósorban az arányos képviselet elvének ismételt érvényesítését helyezve kilátásba saját győzelme esetére -, voltaképpen abból indult ki, hogy ez a rendszer (mint ahogy létrehozói kívánták és gondolták) kizárja a baloldal győzelmét. A gyakorlatban azonban bebizonyosodott, hogy két egymásnak ellentmondó cél ezzel a rendszerrel sem érhető el egyszerre: nevezetesen a burzsoázia többségi csoportjának oly módon történő intézményes megerősítése, hogy akaratát a többi tőkés erő politikai képviselőivel szemben is érvényesíthesse, ugyanakkor pedig a baloldal állandó kirekesztése a hatalomból. A kétfordulós, többségi, körzetenkénti szavazással és az elnökválasztás hasonló rendszerével a baloldal sikere is megvalósulhatott. Az V. köztársaság választási rendszere tehát mindenképpen átalakította a francia politikai élet formáit és tartalmát. A rendszer a második forduló választási összefogását kikényszerítve már a szavazás stádiumában kirajzolta azt az együttműködést, amely a továbbiakban a választott szerv működésében vagy a
