Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 1. szám - Horn Gyula: Enyhülés és konfrontáció a kelet-nyugati kapcsolatokban
évek fejleményei azt is megerősítették, hogy a kelet-nyugati viszony döntő, közös érdekeltségű szférája a fegyverzetkorlátozás, a leszerelés. Az 1975—1985 közötti események és folyamatok tapasztalatai azt mutatják, hogy a fegyverkezésre sajátos törekvések és jelenségek hatottak. A legalapvetőbb, hogy a NATO, s azon belül is döntően az Egyesült Államok folyamatosan a kialakult erőegyensúly megbontására törekedett. így 1976-1984 között hozott döntést a B-ib hadászati bombázók, az MX hadászati rakéták, a robotrepülőgépek, a Trident rakétát hordozó tengeralattjárók rendszerbe állításáról, valamint az 572 robotrepülőgép, illetve Pershing-II rakéta nyugat-európai telepítéséről. A hadászati egyensúly távlati sorsát kérdőjelezi meg az 1983-ban bejelentett Hadászati Védelmi Kezdeményezés (SDI) programja. Mindezek következtében a másik fél is rákényszerült hasonló lépésekre, s így az amerikai magatartás a fegyverkezési spirál gyors ütemű felfelé ívelését eredményezte. A korábbi évtizedek fejlesztésével összehasonlítva a mostani fegyverkezés sajátossága: minden egyes lépés szorosan kapcsolódott a kelet-nyugati hadászati erőegyensúly alkotóelemeihez, felidézte az egyensúly megbontásának veszélyét; a fegyverkezés eszkalációja elsősorban a minőségi és a területi szférákban jelentkezett, új dimenziót kölcsönözve az egyensúlynak. Az újabb fegyverkezési hullám azt is megmutatta, hogy az érvényben lévő hadászati fegyverzetkorlátozási megállapodások rendkívül hézagosak. A SALT-II egyezmény pl. nem veszi figyelembe a modern közép-hatótávolságú hordozó eszközöket, ezekre gyakorlatilag semmiféle korlátozás nem létezik, márpedig a Varsói Szerződés és a NATO közötti katonai erőviszonyok szempontjából ezek a fegyverzetek is hadászati jelentőségűek. Az ellentmondásos helyzetet mutatja az is, hogy annak ellenére növekedett a katonai feszültség, hogy ezekben az években igen jelentős lépések és erőfeszítések történtek a fegyverzetkorlátozás érdekében. Gondoljunk csak a szovjetamerikai tárgyalásokra, majd egyezményre a hadászati támadófegyverzetek korlátozásáról, a megállapodásra a műholdromboló eszközök kísérleteinek felfüggesztéséről, a tárgyalásokra Genfben a közép-hatótávolságú hordozóeszközök számának korlátozásáról stb. A hadászati fegyverzetek korlátozásáról szóló szovjet-amerikai szerződések lényege és nagy érdeme éppen az kell legyen, hogy gátat szab a két nagyhatalom kölcsönös veszélyeztetettségi szintje további emelkedésének. Következésképpen minden olyan katonai lépés, amely egyoldalú fölény szerzésére irányul, ennek a szintnek a felborulásával s világméretű konfrontációval fenyeget. Ez a veszély reális, ha nem hagyjuk figyelmen kívül, hogy míg a korlátozást célzó politikai tárgyalások igen lassú ütemben zajlanak, addig a haditechnika rendkívül gyorsan fejlődik. A kelet-nyugati katonai erőviszonyok politikai hatását mérlegelve fel kell figyelnünk egy sajátos körülményre. Ennek lényege, hogy az egyik fél által bejelentett lépések és koncepciók a másik fél gondolkodására, döntéseire gyakorolt ha9
