Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1985 (12. évfolyam)

1985 / 1. szám - SZEMLE - Faragó István: Az atomfegyverek elsőkénti bevetésének tilalmáról

amerikaiak, amelyeknek sok közük van a szovjetekkel folytatott globális amerikai küzdelemhez, de annál kevesebb az európai érdekekhez.”17

A NATO-nak az atomfegyverek elsőkénti használatát hangsúlyozó hadászati elve pedig szükségszerűen erősíti az amerikai kalandorság potenciális következményei miatti aggodalmakat Európában, különösképpen egy olyan időszakban, amikor az Egyesült Államok keményebb, konfrontációs elemekkel sokkal inkább telített politikát folytat a szocialista országokkal szemben, mint szövetségesei.

E dilemmával szembekerülve konzervatív nyugat-európaiak, közöttük az NFU ellenfelei, az előre menekülést választották; mintha igazolni akarnák Kissinger vádját: az európaiak álma, hogy ne legyen atomháború, de ha már atomháborúnak kell lennie, azt a fejük felett, a Szovjetunió és az Egyesült Államok vívja meg egymás közötti hadászati csapásváltásokkal. Ragaszkodásukat a nukleáris első csapás opciójához és a „kapcsolást” erősíteni vélt rakétatelepítéshez nyilvánvalóan az az óhaj motiválja, hogy megőrizzék a gyors és automatikus eszkalációt leginkább elősegítő hadászatot és katonai struktúrát.

Logikusnak tűnik az a következtetés, hogy az eszkaláció veszélyének felszínen tartásával nem utolsósorban az amerikai magatartásra igyekeznek mérséklőén hatni. Sokatmondó volt ebben a vonatkozásban az, hogy az űrbázisú rakétaelhárító rendszer amerikai vízióját a szövetségesek nem fogadták túlzott lelkesedéssel. A hadászati stabilitás és a szovjet-amerikai viszony alakulása miatti megalapozott aggodalmaikon kívül riasztóvá vált számukra az a kilátás is, hogy az amerikai kontinens rakétavédelme olyan hadászati helyzetet eredményez, amelyben a hagyományos európai konfliktusokat nem terheli többé a hadászati csapásváltások fenyegetése.

Felbukkan ez az aggodalom az NFU-val szemben fellépő nyugatnémet személyiségek álláspontjában is. Úgy vélik, hogy az NFU körülményei között a Szovjetunió területe a NATO elleni nagyarányú hagyományos támadás esetén is sértetlen marad, amennyiben nem vetik be az atomfegyvereket. így az európai hagyományos háborúk „nem jelentenének többé egzisztenciális kockázatot a Szovjetunió területe számára, s nem lenne ilyen kockázat az Egyesült Államok területére vonatkozóan sem”.18

E „balesetveszélyes” stratégiához és katonai struktúrához való konzervatív ragaszkodás azonban, még ha párosul is a kelet-nyugati feszültség enyhítésére irányuló diplomáciai erőfeszítésekkel, nem eredményez sem nagyobb stabilitást Európában, sem a kontinensen kialakult katonai szembenállás mérséklését nem teszi lehetővé.

Az immár csaknem négy évtizede fennálló európai béke és „ultrastabilitás” egyes konzervatív nyugatnémet elemzések szerint három forrásból táplálkozik. Az első a szuperhatalmak jelenléte Európa szívében. A stabilitás második forrása a katonai erők példátlan összpontosítása mindkét oldalon. Közép-Európában egy-egy milliós katonai erő fenntartásával a két szövetségi rendszer nemcsak a hódítás árát emelte; s ami még fontosabb, a hatalmas és jól felfegyverzett haderők

89