Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1985 (12. évfolyam)
1985 / 1. szám - SZEMLE - Faragó István: Az atomfegyverek elsőkénti bevetésének tilalmáról
szüntelenül demonstrálják azt a pusztítást, amellyel a potenciális agresszornak szembe kell néznie. Harmadszor ott van az atomfegyverek jelenléte, a pusztítás végtelen tartaléka, amely elmosta a különbséget az agresszió és az öngyilkosság között. „Fel kell tételeznünk, hogy az atomfegyverek szörnyű ereje központi szerepet játszott abban, hogy Európa a béke magányos szigete maradt, miközben a világ többi részén vagy száz háború pusztított 1945 óta. A rendszer tehát túlságosan jól működött ahhoz, hogy könnyelműen elvessük egy kockázatos és költséges alternatíva kedvéért. A siker e téren is óvatosságra int. Négy évtized ultrastabilitás meggyőző érv a status quo fenntartása mellett, s ugyenez áll az atomfegyverekre, amelyeknek szörnyű tabuja bármely erőszak alkalmazása ellen erősebbnek bizonyult mind a paritásnál, mind az eszkaláció befolyásolásának koncepciójánál.”19 Ebben az érvelésben, még ha történelmileg és katonailag sántít is, lenne némi vonzerő - ha a katonai status quo statikus és kölcsönösen kielégítő állapot lenne. De nem az. Maga a változatlanságot sugalló status quo mélységesen félrevezető kifejezés a fegyveres erők kompetitiv fejlesztési folyamatának jellemzésére, amelynek következtében a hagyományos és harcászati nukleáris erők a világon a legnagyobb mértékben Európában koncentrálódtak. Bár a fegyverkezési verseny a szocialista és a tőkés rendszer szembenállásának sokkal inkább manifesztációja, mintsem forrása, a hadászati és hadszíntéri nukleáris fegyverek számának növeléséből fakadó destabilizáló hatás a feszültséget és bizalmatlanságot növelve a politikai szférára is hatott. A katonai status quo legnagyobb baja azonban az, hogy erősen eltérő okokból ugyan, de egyik fél sem találja azt kielégítőnek. Egyik fél sem érzi biztonságban magát a jelenlegi katonai feltételek mellett. A haderők fejlesztését és alkalmazását korlátozó tárgyalásos megoldások hiányában a béke és a stabilitás egyre törékenyebbé válik, s félő, hogy a dinamikusan változó katonai status quo háttérbe szorítja a kelet-nyugati viszony kooperatív elemeit. Az NFU-val szemben hangoztatott érvek közül figyelmet érdemel az, hogy az atomfegyverek elsőkénti bevetéséről való lemondás valóban növeli-e a hagyományos konfliktusok kirobbanásának lehetőségét Európában. Az NFU amerikai hívei nem készítettek erről meggyőző elemzést. Megállapításuk, mely szerint „az egyetlen konkrétan meghatározható akadály az általános nukleáris háború katasztrófájával szemben az a válaszfal, amely bármiféle más konfliktus, illetve az atomfegyverek bevetése között húzódik”,20 hozzájárulhatott azokhoz a feltevésekhez, hogy a hagyományos konfliktusok könnyebben kirobbanhatnak, ha elhatárolják azokat a nukleáris eszkaláció fenyegetésétől. Az e témával foglalkozó legtöbb nyugati szakértő a Varsói Szerződéshez tartozó tagállamok álláspontjának egyik kulcsfontosságú elemét hagyja figyelmen kívül. A szocialista országok az NFU-ról való kölcsönös lemondást javasolva nem egyszerűen az atomküszöböt akarták rögzíteni vagy feljebb emelni, noha ez önmagában is örvendetes fejlemény lenne. Az atomháború fenyegetése ugyanis 90
