Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1985 (12. évfolyam)
1985 / 1. szám - SZEMLE - Faragó István: Az atomfegyverek elsőkénti bevetésének tilalmáról
az elsőkénti használatról való lemondás nem tenné lehetetlenné az európai NATO-tagállamoknak nyújtott amerikai garanciát, hiszen használhatnák atomfegyvereiket a NATO elleni nukleáris támadás esetén.”13 Egy esetleges amerikai NFU-kötelezettség tehát nem jelentene változást a Nyugat-Európához fűződő amerikai érdekekben. Inkább egy olyan jellegű törekvést tükrözne, hogy az érdekek érvényesítését összhangba hozzák a világ változó stratégiai realitásaival. Amerikai részről ezt úgy látják, hogy „. . . az amerikai garancia tartós hatékonysága nem függött a hadászati erőfölénytől. Sokkal inkább függ két alapvető ténytől: az amerikai katonai erő látható európai jelenlététől és attól a nyilvánvaló kockázattól, hogy bármilyen nagyobb szabású összecsapás a szovjet és az amerikai haderők között gyorsan és ellenőrizhetetlenül általános nukleáris katasztrófába torkollna. Természetesen senki sem tudja egyértelműen, hogy egy európai katonai összecsapás a hadászati szintre eszkalálódna-e: a lényeges azonban a kérdés másik oldala, vagyis az, hogy senki sem tudja bizonyosan, hogy ez nem következne be. Következtetésem tehát, hogy a stratégiai fegyverek számának marginális változásai nem fenyegetik a NATO-nak adott amerikai garanciáit. Ez a garancia nem a robbanófejek számán alapul, hanem egy olyan elkötelezettségen, amely a másik fél számára elfogadhatatlan kockázatokat foglal magába”.14 Arra is érdemes felfigyelni, hogy nyugatnémet megfigyelők hogyan azonosították a garanciát a Nyugat-Európában állomásozó amerikai erők méretével és fegyverzetük típusával. A közép-hatótávolságú rakéták telepítésének egyik fő indoka nyugat-európai szakértők szerint az volt, hogy a szovjetunióbeli célpontok megsemmisítésére képes fegyverek „látható” európai jelenléte biztosítja a legszorosabb kapcsolatot a NATO európai erői, illetve az atomgaranciát megtestesítő amerikai hadászati csapásmérő erők között. A kérdés hátterében feltehetően a NATO alapvető nukleáris dilemmája húzódik meg. Nyugat-Európa érdekei egy olyan hadászati és katonai struktúra kialakítására irányulnak, amely elősegítené egy helyi összecsapásnak a hadászati nukleáris szintre való gyors és automatikus eszkalálódását, csökkentve, sőt lehetőleg kizárva egy Európára korlátozott hagyományos vagy nukleáris konfliktus lehetőségét. A tömeges megtorlásról a rugalmas reagálás hadászatára való áttérés idején az NSZK arra törekedett, hogy a korábbi doktrínából minél több elemet átmentsenek az újba, azzal a nem is titkolt céllal, hogy bármely európai hagyományos konfliktust a gyors nukleáris eszkaláció kockázatával terheljenek meg.15 Ilyen és ehhez hasonló elgondolások és törekvések érvényesültek a NATO 1979. évi kettős döntésének előkészítésekor és elfogadásakor. A döntést a nyugateurópaiak kezdeményezték. Ma már nyilvánosan közzétett adatok bizonyítják, hogy a Carter-kormányzat katonai-stratégiai okokból nem tartotta szükségesnek a telepítést. Politikailag azonban hasznosnak tartották, hogy kedvezően reagáljanak a szövetségesek kérésére, majd a döntés végrehajtásának megszervezésében erőteljes vezető szerepet játsszanak. Feltehetően az egész kérdést a NATO belső 87
