Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1985 (12. évfolyam)

1985 / 5. szám - KÖNYVEKRŐL - Kiss M. Judit: Dina Tussie (szerk.): Latin-Amerika a világgazdaságban. Új perspektívák

exportálók és a teldolgozott termékeket exportálók közti ellentét. Argentína mezőgazdasági exportjának példájából kiindulva a szerző megállapítja, hogy „mind gazdaságilag, mind politikailag a búza-, szójabab és kukorica-exportálóknak kedvezőbbek a perspektíváik, mint az acél- és vegyitermék-exportálóknak”. (42. 1.)

A latin-amerikai gazdaságokba beékelődött külföldi szektor negatív hatásának hangsúlyozását túlzásnak tartja; véleménye szerint „a külföldi szektor még egy kis országban is csak közvetve hat olyan kulcsfontosságú fejlődési tényezőkre, mint a nem exportra termelő mezőgazdaság termelékenysége, a megtakarítási készség vagy az emberi tőkébe történő beruházások”. (46. 1.)

A. Ferrer szerint az újonnan iparosodó harmadik világbeli országok növekvő autonómiát élveznek; iparosodásukban a főszerepet .a hazai cégek játsszák, bár a transznacionális társaságok is részt vesznek benne, tőleg az elektronikában és a gépgyártásban, és jóllehet nagymértékben eladósodtak, ez egyúttal világ- gazdasági integrálódásuk jele; „kölcsönzők és hitelezők kölcsönösen függnek egymástól, amiből egy szimmetrikusabb viszony alakul ki”. (101. 1.)

„A külső viszonyokhoz történő alkalmazkodás módja ma tőleg a nemzeti gazdaság struktúrájától és a belső politikai támogatástól függ, nem annyira a nemzetközi hitelezők követelményeitől. A hetvenes években Argentínában, Chilében, Uruguayban hatalomra jutott politikai rendszerek politikai döntéseiket saját elhatározásukból hozták.” (101. 1.)

„.. .a nagyobb külső szabadság nem jelenti azt, hogy a külső tényezők nem hatnak a belső fejlődésre, de amint Latin-Amedka egyre szervesebben kapcsolódik be a mindinkább nemzetközivé váló világgazdasági rendszerbe, a függés aszimmetrikus jellege gyengül. A függés természete megváltozik; egyszerű formájából, ami a természeti erőforrások és a hozzájuk kapcsolódó tevékenységek ellenőrzéséből állt, mostanra egy sokkal összetettebb viszony- rendszerré alakult, ami magában foglalja a technológiatranszfert, a magas termelékenységű és tőkeintenzitású szektorok és az alacsonyabb termelékenységű szektorok együttélését, a helyi finanszírozási rendszer összekapcsolását a nemzetközi finanszírozási központokkal. Azt mondhatjuk, hogy a függés »nemzetivé vált« (nationalised), vagyis olyan viszonyrendszer épült ki, amelyben széles társadalmi szektorok vesznek részt egyfajta fejlődési modell kialakításában, a nemzetközi hatalom központjaival együtt.” (105. 1.)

A Frank-Wallerstein és az explicite nem idézett, de szintén hatályon kívül helyezett Car- doso-Faletto-féle dependenciakoncepció valóban széles ecsetvonásokkal íródott, és mint ilyen, kiváló kritizálási lehetőséget nyújt mind a konkrét esettanulmányokra támaszkodók- nak, mind a kiragadott megállapításokkal vi- tázóknak. A kiragadott tézisek megcáfolása azonban önmagában még nem jelenti az egész elmélet tarthatatlanságát. Az olvasóknak az a benyomása, hogy az elméleti vita hevessége, a feltétlen cáfolás vágya vezet az új koncepció kialakításához, és aztán az előre megformált tézist „építik körbe” számos valóságos, számos túláltalánosított és számos nem kellőképpen bizonyított tétel megfelelő csoportosításával. Ez a sajátos módszer önmagában sem nagyon meggyőző, és csak ront a bizonyítani kívánt koncepció hitelén, ami - miként azt a két másik írás is mutatja - nem éppen a megfelelő elméleti kiindulópont Latin-Amerika aktuális problémáinak elemzéséhez.

E. V. K. Fitzgerald és P. B. Evans írása arra példa, hogy a konkrét kérdések lényegre- törő és elméleti igényű elemzése önmagában is érv, pontosabban ez a tényleges érv még a legelvontabbnak tűnő elméleti vitákban is. Ezek az írások úgy lépnek túl az absztrakt modellek szükségszerűen sematikus keretein, hogy új megközelítési szempontokat kínálnak, és ezzel gazdagítják, nem a szélsőségek felé tolják az elméleti vitát.

Fitzgerald arra a kérdésre keres választ, hogy milyen szerepet játszik az állam a periféria tőkefelhalmozási folyamataiban. Bírálja mind a dependenciaiskolát, mind a világrendszer-szemlélet képviselőit, mert nem fordítottak kellő figyelmet a periférián folyó tőkefelhalmozási folyamat elemzésére, jóllehet ez alapvető fontosságú gazdasági mechanizmus, és nem tárták fel ebben az állam szerepét. Kísérletében az ECLA-nak (az ENSZ Latinamerikai Gazdasági Bizottságának) egyik első termelési modelljéből kiindulva megpróbál a perifériára jellemző újratermelési modellt alkotni, ebből vezeti le az állam sajátos funkcióit, majd megvizsgálja a kérdés világgazdasági összefüggéseit.

A periféria történetében mindig az állam sajátos feladatai közé tartozott a gazdasági fejlődés finanszírozása. Újabban az állam mindinkább fellép önálló gazdasági szereplőként is, finanszírozó, termelő és „matchmaker” : közvetítő a hazai és a multinacionális

158