Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1985 (12. évfolyam)
1985 / 1. szám - SZEMLE - Faragó István: Az atomfegyverek elsőkénti bevetésének tilalmáról
I. A Szovjetunió által egyoldalúan vállalt NFU-kötelezettség lebecsülésére irányuló nyugati reagálások egyik visszatérő motívuma, hogy ez az ígéret legfeljebb a deklaratív politika egyik megnyilvánulása, de nem nyújt garanciát annak feltétlen betartására. Megfelelő garanciák hiányában pedig egyik fél sem bízhat a másik ígéretében, így nem hajthatnak végre tényleges változtatásokat fegyveres erőik összetételében és a hadászatban. A hadászati opciók egyikéről (az adott esetben az atomfegyverek elsőkénti használatáról) való lemondás értéke viszonylagos, ha érintetlen marad az opció megvalósítására irányuló fizikai képesség. A Varsói Szerződés 1983-ban bejelentett megnemtámadási javaslatára az egyébként tipikus nyugati reagálás az volt, hogy e kezdeményezések ezen az általános szinten csekély értékűek, mivel azokat a kötelezettségeket ismétlik, amelyek más nemzetközi megállapodásokban, például az ENSZ-alapokmányban már szerepelnek. A tényleges biztonsági lépéseket elemezve felmerül tehát az a kérdés, milyen konkrét korlátozásokra van szükség katonai területen ahhoz, hogy egy támadás ténylegesen nehezebben végrehajthatóvá váljon, s a kezdeményezők milyen mértékben készek ezeket a következményeket vállalni. Meg kell határozni tehát, milyen kézzelfogható változások szükségesek a katonai erők és fegyverzetek terén ahhoz, hogy az ígéret hitelessé váljon.3 A szovjet NFU-kötelezettséggel foglalkozó nyugati fejtegetések általában azt kifogásolják, hogy túlságosan általános jellegű és adott esetben visszavonható politikai ígéret marad anélkül, hogy lényegesen befolyásolná a szovjet hadászati erőket vagy a hadászatot. Usztyinov szovjet honvédelmi miniszter azonban ennek az ellenkezőjét hangsúlyozta: „E kötelezettség azt jelenti, hogy a fegyveres erők kiképzésében ezután még több figyelmet kell fordítani annak megakadályozására, hogy bármely katonai konfliktus atomháborúvá fejlődjék: e célnak pedig katonai tevékenységünk szerves részévé kell válnia.”4 Az utóbbi időben napvilágot látott szovjet katonai publikációk arra utalnak, hogy számos intézkedést hoztak az NFU-kötelezettség végrehajtására. A jelentések szerint ezek - a csapatok és törzsek kiképzésén kívül - kiterjednek a haderők fegyverzetére és az atomfegyverek bevetésére vonatkozó döntési folyamatok ellenőrzésére. Kérdéses, hogy ezek a változások az NFU szempontjából optimális helyzethez vezettek-e. A Nyugatnak azonban nincs oka kételkedni abban, hogy a szovjet katonai vezetés lépéseket tett arra, hogy a politikai kötelezettségnek megfelelően módosítsa a katonai tervezést, a hadászatot és bizonyos mértékben a rendelkezésre álló fegyverzetet. Az NFU-nak megfelelő katonai struktúra felé való mozgásnak azonban nyilvánvaló korlátái vannak. Mindaddig ugyanis, míg az Egyesült Államok politikailag és katonailag jól kiaknázható erőfölény kivívására törekszik, s az amerikai hadászati csapásmérő erők fejlesztési programja az ellenerő-képességek növelésére összpontosít, aligha lehetséges nagyobb előrelépés az NFU-nak megfelelő stratégiai fegyverzet irányában. Az ezzel kapcsolatos 82
