Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1985 (12. évfolyam)
1985 / 1. szám - Palánkai Tibor: A gazdasági háború néhány kérdése
Hamisak azok az érvelések, amelyek a gazdasági szankciókat pusztán „teátrá- lis demonstrációvá” próbálják bagatellizálni, s azok kívánatosságát súlyosabb akciók alternatívájaként bizonyítják. Az emberiségnek az az elemi érdeke, hogy mindenfajta háborút kiiktasson jövőjéből. A fenti összefüggések határozzák meg a gazdasági háborúkkal kapcsolatosan a szocialista országok álláspontját. Ez utóbbiak szerint a gazdasági háborúk közvetlenül az antagonisztikus érdekű magántulajdonosi társadalmak mozgástörvényeiből erednek, s alapvetően az imperialista-monopolista gazdaság jellemzői korunkban. Konfliktusok és érdekellentétek természetesen a szocialista országok között is lehetnek. A szocialista országok azonban az ellentétek megoldási eszközeiként elutasítanak általában mindenfajta háborút, így a gazdasági háborút is, s a más társadalmi rendszerű partnerekkel is a kölcsönös kompromisszumok és megállapodások lehetőségét keresik. A nyugati polgári irodalom is kénytelen elismerni, hogy a gazdasági háborúk elutasítása a szocialista országok politikájának nemcsak deklarált elve, hanem azt a gyakorlatban is érvényesítik. A Szovjetunió a nyugati országok gazdasági háborús intézkedéseire általában nem tett válaszlépéseket. A Szovjetunió olyan stratégiai fontosságú termékeket szállít például az Egyesült Államoknak, mint a króm, titánium vagy palladium, amelynek embargója „teátrális” válasz lehetett volna az 1980-as gabonaembargóra a Szovjetunió számára érdemi gazdasági károk kockáztatása nélkül. (Ezzel az amerikaiak számoltak is.) A Szovjetunió azonban ügyel arra, hogy továbbra is megbízható partnernek tarthassák, számára gazdasági kapcsolatainak biztonsága és tervezhetősége fontosabb, mint formális és átmeneti politikai előnyök szerzése. A Szovjetunióhoz hasonlóan a szocialista országok többsége kereskedelmi és hitelpartnerként kivívta magának a megbízható üzleti fél státuszát. A gazdasági károkozást meghatározott feltételek mellett az ENSZ alapokmánya (41. cikk) megengedi.18 Ezt azonban a Biztonsági Tanácsra ruházza, vagyis implicite a jogot a nemzetek közössége számára tartja fenn. A szocialista országok a gazdasági szankciókat tulajdonképpen csak ilyen keretben tartják elfogadhatónak. (Hozzá kell tenni: miközben a szocialista országok a teheráni terrorakciót az amerikai követség ellen élesen elítélték, a Szovjetunió megvétózta a Biztonsági Tanácsban az Irán elleni ENSZ-szankciókat.) Ez természetesen sohasem zárta ki a külgazdasági politikában sem az elvi szempontok érvényesítését. A gazdasági háború elvetése nem zárja ki, hogy tartózkodunk a kapcsolatépítéstől olyan rendszerek irányában, mint például a chilei fasiszta junta vagy a dél-afrikai fajüldöző rezsim. A gazdasági háborúk jellegének változása és jelentőségének felértékelődése a békepolitika és a békeharc felfogásának a tágítását teszi szükségessé. A korszerűen és tágan értelmezett békeharc stratégiájából nem hiányozhat a gazdasági háborúk különböző formáival szembeni fellépés sem. Ez azért is indokolt, mert a nemzetközi erőviszonyokban és a két rendszer közötti erőegyensúly mérlegelésé79
