Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1985 (12. évfolyam)
1985 / 1. szám - Palánkai Tibor: A gazdasági háború néhány kérdése
kai külügyminiszter már 1921-ben hivatalos doktrínaként hirdette meg, hogy a Szovjet Köztársasággal való kapcsolatok normalizálását függővé kell tenni a szocialista rendszer keretében végrehajtott változásoktól. Ezt a napjainkban „összekapcsolási elméletnek” (linkage theory) nevezett stratégiát Henry Kissinger volt amerikai külügyminiszter a következőképpen fogalmazta meg: „Stratégiánk az, hogy a kereskedelmi koncessziókat politikai eszközként használjuk: visszatartjuk, ha a szovjet magatartás kalandor jellegű, és adagoltan nyújtjuk, ha a szovjetek kooperatívan viselkednek.”2 A vezető tőkés hatalmak az elmúlt évtizedekben tipikusan a társadalmi változások irányának elítélését és e folyamatok akadályozására való törekvésüket fejezték ki a Kína, Kuba, Vietnam, Nicaragua stb. elleni gazdasági szankciópolitikájukkal. Esetenként - különösen fejlődő országokkal szemben - az ilyenfajta nyomásgyakorlás eredményesnek bizonyulhat. Az utóbbi időszakban a szocialista országokban bevezetett, tervezett vagy napirenden lévő reformok is nagy figyelmet kaptak a fejlett tőkés világban. Megfogalmazódtak olyan nézetek (s ezek a gyakorlati politikában is megjelentek), hogy a Nyugatnak ebbe a folyamatba a gazdasági együttműködés és háború eszközeivel be kell avatkoznia. Rögtön hozzá kell tenni, hogy e beavatkozás irányát és mikéntjét illetően már erősen megoszlottak a nézetek. Egyesek szerint a reform folyamatát leginkább a kelet-nyugati kapcsolatok fejlesztése és az enyhülés légköre mozdítja elő. Mások szerint a kelet-nyugati együttműködés és az ezek alapján lehetséges műszaki modernizálás a tényleges társadalmi-politikai reformok elnapolásához vezethet. „A hetvenes években az a szemlélet uralkodott, hogy a kedvező irányú változás a »közeledés« révén érhető el, tehát azzal, ha a Kelet és a Nyugat között létrejönnek a kölcsönös függés kötelékei. Ezt azonban megkérdőjelezi az »elzárkózás« révén előidézhető változás gondolkodási iskolája, melynek térhódítása az elmúlt időszakban rendkívül erőteljes volt. Eszerint a gazdasági együttműködés megtagadása rákényszeríti a szovjet vezetést, hogy szembenézzen a Szovjetunió gazdaságának, politikai rendszerének válságával... A nyugatiak elzárkózása tehát, úgymond, belső változást idézhetne elő a Szovjetunióban, ösztönözné a reformokat, mértéktartásra bírhatná a szovjet külpolitikát, a fegyverkezési kiadások csökkentéséhez vezetne, ráadásul enyhülne a kelet-európai szövetségesekre nehezedő nyomás is ... A módszeres, empirikus kutatások eredményeinek fényében nyilvánvaló, hogy e következtetések értéke eléggé kétséges.”3 egyoldalú gazdasági függés fenntartása és fokozása. A gazdasági háború célkitűzései közé sorolom mindazokat a törekvéseket, amelyek országok vagy országcsoportok függésben tartására irányulnak a technológia, az alkatrészellátás, a stratégiai nyersanyagok és termékek szállítása, a külső pénz- és hiteleszközök nyújtása terén. A vezető tőkés országok kimondottan vagy kimondatlanul olyan egyoldalú függőségi helyzetet igyekeznek kialakítani, amelynek alapján az érdekelt országok bármikor megzsarolhatok, s a számukra kedvező politikára és magatartásra kényszeríthetők. Ezek a törekvések elsősorban a fejlődő országokkal 67
