Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1985 (12. évfolyam)
1985 / 4. szám - 40 ÉV TÖRTÉNETÉBŐL - Sipos Péter - Vida István: Az 1945.augusztus 27-én megkötött szovjet-magyar gazdasági egyezmény és a nyugati diplomácia
azonban már távolról sem volt ilyen pozitív visszhangja, nemcsak azért, mert a nyilvánosság előtt kevesebb szó esett róla, s ez tápot adott a legvadabb híreszteléseknek, hanem mindenekelőtt azért, mert jelentős tőkés érdekeket érintett, s felvetette az ország gazdasági orientációjának kérdését. Ennek következtében élezte a koalíciós pártok közötti ellentéteket, s elfogadtatása - a választások mellett - a belpolitikai harc egyik kulcsproblémájává vált. Az Ideiglenes Kormányon belül is erősen megoszlottak a vélemények. A baloldali miniszterek a gazdasági együttműködési egyezmény mielőbbi elfogadása és ratifikálása mellett foglaltak állást. Dálnoki Miklós Béla miniszterelnök, valamint gr. Teleki Géza vallás- és közoktatásügyi miniszter és Vörös János hadügyminiszter, a horthysta csoport tagjai határozottan ellenezték a megállapodás jóváhagyását. (Hozzájuk csatlakozott az angolszász orientációjú nagytőkés körökkel bizalmas kapcsolatot tartó Zsedényi Béla, a nemzetgyűlés elnöke is.) A kormányfő, akit a Gerővel Moszkvából rövid időre hazatérő Bán Antal iparügyi miniszter augusztus 19-én tájékoztatott a szovjet indítványról, és megkapta az egyezmény tervezetét is, akkor nem volt hajlandó ahhoz hozzájárulni és előzetesen aláírni. Arra hivatkozott, hogy a megállapodás elfogadásával Magyar- ország nem építhetne ki kereskedelmi kapcsolatokat más országokkal, s főként nem a nyugati nagyhatalmakkal. A felelősséget elhárítandó kijelentette, hogy ilyen nagy jelentőségű egyezmány aláírásának az ódiumát az Ideiglenes Kormány - jellegénél fogva - nem vállalhatja magára, azt a nemzetgyűlésnek is a tudomására kell hozni. Az egyezmény tervezetét nem terjesztette a kormány elé.4 így a magyar tárgyaló küldöttség csak a baloldali pártok felhatalmazásával utazott vissza Moszkvába, és parafálta az egyezményt. Néhány nap múlva azonban, miután a moszkvai tárgyalások részleteivel is megismerkedett, s tárgyalt a demokratikus pártok képviselőivel meg a közgazdasági szakértőkkel, változtatott álláspontján: hajlandónak mutatkozott az egyezményt jóváhagyni azzal a feltétellel, ha Magyarország egyezményeket köthet más országokkal is.5 A kormány kisgazdapárti miniszterei szintén aggályoskodtak. Nagy Ferenc, a Kisgazdapárt elnöke, újjáépítési miniszter nem helyeselte a szovjet-magyar megállapodás szentesítését és életbeléptetését, arra hivatkozva, hogy az a magyar gazdaság „teljes monopolizálásával járhat, ami megkönnyítheti a Szovjetunió politikai befolyásának növekedését”. Azt javasolta, hogy a ratifikációt vagy halasz- szák el, amíg lehet, mert ha napirendre kerül, akkor a baloldali pártok keresztülviszik jóváhagyását, vagy ha elfogadását nem lehet megakadályozni, vegyék rá a nyugati nagyhatalmakat, hogy ne engedjék „kizáró jellegű” gazdasági egyezmények törvényerőre emelését.6 Gyöngyösi János külügyminiszter, aki sértve érezte magát, mert a gazdasági tárgyalások közvetlenül az érintett minisztériumok között, nem pedig külügyi vonalon folytak, hasonlóképpen annak a véleményének adott hangot, hogy az egyezmény ratifikálását halasszák el november közepéig, amíg az országos választások után összeül az új - immár nem ideiglenes - nemzetgyűlés.7 Oltványi Imre pénzügyminiszter Nagy Ferenc álláspontját támo103
