Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1985 (12. évfolyam)

1985 / 4. szám - 40 ÉV TÖRTÉNETÉBŐL - Miklós Imre: A Magyar Népköztársaság egyházpolitikájának négy évtizedéről

József kijelentette, hogy a pártnak a klerikalizmus elleni harcában változtatni kell addigi védekező pozícióján.

Az a téves felfogás, amely a vallást a szocializmus létét halálosan fenyegető kapitalizmus „tiszta világnézetű” csökevényének tartotta, megakadályozta, hogy a szocializmus elveivel egyébként rokonszenvező, céljaival jórészt azonosuló vallásos tömegek teljes erejüket, minden figyelmüket az ország építésére fordítsák. Egyes intézkedések és gyakorlati lépések sértették az egyezmények szellemét, és gátolták megvalósulásukat. Mindez újra és újra ürügyet és lehetőségeket, támadási felületet jelentett a hazánk ellen irányuló imperialista propaganda számára.

Az egyházak jogosan kifogásolták a hívők vallásos érzületét sértő, indokolatlan beavatkozásokat, azokat az adminisztratív lépéseket, amelyek megnehezítették a vallás szabad gyakorlását, a fakultatív hitoktatásra való jelentkezést, korlátozták a vallásos kiadványok számát. Az ilyen és hasonló intézkedések sértették az egyezmény szellemét, és gyakran alkalmat szolgáltattak arra, hogy bel- és külföldön kétségbe vonják a magyarországi vallásszabadságot. A félelem, a bizonytalanság és a bizalmatlanság, személyek és családok tragédiái próbára tették az új társadalom építéséhez hűségeseket éppúgy, mint az egyház és az állam kezdeti megállapodásait komolyan vevőket és az azokhoz ragaszkodókat. Tulajdonképpen nagyon kevesen láthatták, ismerhették fel az események rugóit. Ma visszatekintve úgy tűnik, hogy akik tudták, nem mondhatták, akik pedig nem ismerhették, magyarázni kezdték a helyzetet, mégpedig többnyire téves vagy eltorzított információk alapján. Az egyháziak és a hívők között újra kezdődött a kívülről jövő csodavárás, miközben a nyugati rádiók egyre keményebben korholták, személyesen kipellengérezték a „megalkuvókat”.

Az állam és az egyházak között kialakult, bár súlyosan terhelt, tendenciájában helyes irányban fejlődő kapcsolatrendszert a tragikus 1956. évi ellenforradalom egyrészt megtörte, másrészt mélyreható elvi elemzésre és gyakorlati korrekciókra kényszerítette. Mind állami, mind egyházi részről elkezdődött a kibontakozáshoz szükséges új egyházpolitikai konstrukció kimunkálása. Az egyházak oldaláról történelmileg pozitívan kell megítélni azt a tényt, hogy 1957-ben a protestáns és más felekezetek mellett a magyar katolikus püspöki kar is felismerte, hogy az egyház és az állam veszélybe került viszonyát szükséges rendezni és megerősíteni. A visszahúzó erők azonban még több akciót szerveztek. így például a pápa dekrétumokkal sújtotta a katolikus papi békemozgalmat és annak vezető személyiségeit. Kispaplázadást szerveztek a katolikus központi szemináriumban. Titkosan szentelt papokkal akarták ellátni a földalatti és ellenálló egyházat, a „katakombák egyházát” stb.

Mindezek ellenére az 1960-as évek elejére, a folyamatos és következetes közös erőfeszítések eredményeként, fokozatosan helyreállt a bizalom a kommunisták és a vallásos emberek, az állam és az egyházak között is.

Az állam és az egyházak közötti együttműködés a szövetségi politika je92