Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1985 (12. évfolyam)
1985 / 4. szám - 40 ÉV TÖRTÉNETÉBŐL - Miklós Imre: A Magyar Népköztársaság egyházpolitikájának négy évtizedéről
A megállapodások megkötésétől a szövetségi politikáig A megállapodások megkötésével létrejött rendezett viszony megőrzésének, az egyezményekben foglaltak betartásának elősegítésére a kormány 1951-ben létrehozta az Állami Egyházügyi Hivatalt. (A hivatal feladata az egyházakkal és a vallásfelekezetekkel kötött megállapodások végrehajtása, az egyházakkal kapcsolatos anyagi, személyi és dologi ügyek intézése, továbbá egyházközi vonatkozású jogszabályok előkészítése és végrehajtásuk biztosítása.) Az állam és az egyházak közötti rendezett viszonyból adódó nagy lehetőségek azonban még néhány évig nem válhattak valóra. Az állam és az egyházak részéről kölcsönösen elkövetett hibák miatt nehéz, bonyolult egyházpolitikai helyzet alakult ki, és mindkét fél részéről komoly erőfeszítések kellettek, hogy érvényesüljön a megállapodások szelleme. A marxista elmélet, valamint az egyházi tantételek alkalmazásának dogmatikus eltorzulása, a személyi kultuszból fakadó szektás és a korábbi történelmietlen egyházi felfogás érvényesülése, a haladással szemben álló egyházi erők tevékenysége együttesen súlyos károkat okozott, megnehezítette és késleltette a nemzetet alkotó erőknek az összefogását. A nehézségek, bár súlyosak voltak, nem juttatták holtpontra az állam és az egyházak közötti kapcsolatot. A „torzulásokéként emlegetett jelenségek sokoldalú elemzésére - annak ellenére, hogy egyházpolitikai vetületei meghatározták az egyezmények utáni időszak arculatát - a jelen írás nem vállalkozhat. Annyit azonban tényként kell megállapítanunk, hogy az egész korszak hátterét determinálta a két világrend- szer rendkívül feszült viszonya, az állandósult háborús fenyegetés, amely jelentékenyen hozzájárult a rendszer egyes negatív vonásainak elmélyítéséhez. Egyház- politikai szempontból súlyosbította a helyzetet a Vatikán álláspontja, amely gátolta a normális fejlődést, és a magyar egyházpolitikai szituációtól függetlenül szüntelenül élesztgette a parázsló ellentéteket. Nyíri Tamás katolikus teológiai professzor úgy ítéli meg, hogy „ezek a hibák, ha átmenetileg is, de igazolni látszottak azokat a tudatformákat, amiket az egyház át akart menteni a múltból”.25 Mindezektől függetlenül hatalmas fejlődés ment végbe az élet minden területén. Évek alatt századok mulasztását sikerült pótolni. Többek között Lukács József akadémikus hívta fel a figyelmet arra, hogy téves e korszakot csak a személyi kultusz hibáival, bűneivel jellemeznünk. Ez az időszak nagy jelentőségű abból a szempontból, hogy közkinccsé tette a „felvilágosodás magyar és külföldi ateista, antiklerikális örökségét”, és harcot kezdett „a magyar történelemmel kapcsolatos reakciós és klerikális színezetű mítoszok ellen . . .”.26 Az ideológiai nehézségek, tévedések részben abból a történelmi helyzetből eredtek, hogy rövid idő alatt szinte egyszerre kellett megfelelni a polgári demokratikus és a szocialista forradalom követelményeinek.27 A Magyar Dolgozók Pártja 1948-ban fokozta a harcot az „ellenséges ideológiák” ellen. 1948 szeptemberében az MDP oktatási értekezletén Révai 91
