Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1985 (12. évfolyam)
1985 / 3. szám - Berényi Pál: A polgári politikatudomány szocializmusképe
ún. kapitalista típusú reformok bevezetésével tagadja meg önmagát, akár alkalmazza a rendszer természetével konform, rendelkezésre álló eszközöket, ugyanarra az „eredményre” jut: a szocialista politikai hatalom meggyengülésére és a kapitalista modell kínálta politikai-hatalmi mechanizmusok átvételére. így történik meg az, hogy a szocializmussal kapcsolatos polgári válságelméletek többsége szükségszerűen torkollik az antihommimi^musba. Bár a nyugati teoretikusok az enyhülés időszakában is a szocialista rendszer kudarcát jósolták, nyilvánvaló, hogy már nem bírnak az akkor kilátásba helyezett automatizmusokban. Aktivan folytatják a destabilizálást szolgáló külpolitikai eszközök és módszerek felkutatását, a hatékony alkalmazásukat biztosító feltételek kidolgozását. A szocializmussal kapcsolatos nyugati válságelméletek politikailag tendenciózus jellegük ellenére befolyást gyakorolnak a nemzetközi politikára és az ideológiai harcra. Amikor a magunk részéről aktív eszmei küzdelmet folytatunk a szocializmus értékrendszerét kétségbe vonó mindenféle nézet ellen, fontos, hogy tekintetbe vegyük a szóban forgó elméletek eszmei-politikai differenciáltságát. Mint az európai kommunista és munkáspártok 1976-os tanácskozásának mindmáig oly gyakran idézett elvi megállapítása leszögezi: „A kommunista pártok nem tekintik antikommunistának mindazokat, akik nem értenek egyet politikájukkal vagy bírálják tevékenységüket.”23 Annak a tételnek, miszerint a szocializmusból mint társadalmi-gazdasági formációból, annak lényegi jegyeiből és viszonyaiból - a kapitalista társadalomtól eltérően — nem következnek szükségszerűen válságok, sokoldalú, tudományos bizonyítása még hátra van, s hozzátartozik a szocializmusról alkotott felfogás folyamatban levő korszerűsítéséhez. A marxista-leninista társadalom- tudományok haladékot nem tűrő feladata az új problémák megfelelő koncepcionális feltárása, az új megoldások elvi-politikai alapjainak kimunkálása, a társadalmi viszonyok és a politikai rendszer átfogó értékelése, prognosztizálása. 1 Destabilizációs külpolitikán az imperializmusnak azt az irányvonalát értjük, amely komplexen és ösz- szehangoltan vonultat fel politikai, gazdasági és ideológiai-lélektani eszközöket valamely állam kormányának megdöntése, politikai struktúráinak átrendezése vagy társadalmi rendszerének megváltoztatása céljából. 2 Erre számos olyan publicisztikai forrás is utal, amelynek hitelességét nem vonjuk kétségbe. Az amerikai R. V. Burks, áttekintve az ACLS (American Council of Learned Societies) - az egyik fő amerikai tudományos csúcsszervezet - kommunizmuskutatással foglalkozó ún. tervezőcsoportjának tevékenységét, megállapította, hogy az Egyesült Államok tudományos társaságaiban az ún. regionális tanulmányokat a tudósok különkezelik, s függetlenül attól, hogy vállalkoznak-e egyesek ilyenek kidolgozására, vagy sem, a hidegháborúval és a Központi Hírszerző Hivatal (CIA) tevékenységével hozzák összefüggésbe. (Az ún. regionális tanulmányok nem elméletileg és nem általános kategóriákban ragadják meg a marxizmus és a szocializmus kérdéseit, hanem egy-egy országgal vagy országcsoporttal foglalkoznak, legtöbb esetben prognózisok vagy kifejezetten politikai természetű ajánlások kíséretében.) Ld. R. V. Burks: Összehasonlító kommunizmuskutatás az Egyesült Államokban. Osteuropa, 1979. 4. sz. A Kelet-Európa- és a Szovjetunió-kutatásról lásd Kéri László: Kelet-Európa-kutatási körkép. In Politika és társadalom. A Magyar Politikatudományi Társaság Évkönyve. 1983. 143-180. 1. 60
