Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1985 (12. évfolyam)

1985 / 1. szám - Losoncz Miklós: Nyugati stratégiai koncepciók és megvalósításuk a kelet-nyugati gazdasági kapcsolatokban

doktrína első részével kapcsolatban figyelmet érdemel, hogy a SALT-tárgyalá- sokról a Szovjetunió és az Egyesült Államok képviselői már 1967-ben megállapodtak. A Varsói Szerződés tagországai 1968. évi budapesti felhívása a Harmel- jelentés kedvező visszhangját jelezte.

A Nixon-Kissinger-féle doktrína (1969-1974)

A „felkészülési időszaknak” tekinthető liberalizálás évei után az 1968-ban elnökké választott Richard Nixon és nemzetbiztonsági tanácsadója, Henry Kissinger nevével fémjelzett politika keretében került sor - némileg módosított formában - a kettős stratégia gyakorlati alkalmazására. Kissinger koncepciója abból a helyzet- értékelésből indult ki, hogy a konfrontáció időszakában a gazdasági embargó sem a szovjet rendszer megváltoztatását, sem a szovjet külpolitika módosítását nem kényszerítette ki. A Szovjetunió előteremtette a védelméhez szükséges eszközöket, s a Nyugatnak nem sikerült „résmentes” embargót létrehoznia, mert számos gazdaságilag fejlett ipari ország változatlanul széles körű kereskedelmet tartott fenn a Kelettel.14 E koncepció elismerte a katonai erő alkalmazhatóságának korlátáit, s aláhúzta, hogy az a gazdasági tényezők felértékelődését vonta maga után.

A koncepció két kiinduló feltételezése a következő volt:

1. A Szovjetuniónak és a többi KGST-országnak gazdasági teljesítőképessége fokozásához szüksége van korszerű technológiákra, s ezeket a technológiákat az Egyesült Államok képes szállítani.

2. Két állam, két nagyhatalom között a kapcsolatok akkor a legstabilabbak, a nemzetközi kapcsolatrendszer akkor a legkonstruktívabb, ha a részvételből mindkét félnek, azaz az Egyesült Államoknak is és a Szovjetuniónak is előnye származik. A kölcsönös előnyöknek hosszú távon kell érvényesülniök.

Noha ez a koncepció is állandónak tekintette a szovjet „fenyegetést”, mégis látott lehetőséget a szovjet-amerikai kapcsolatokban a konfrontációról a növekvő mértékű kooperációra történő átmenetre.

A doktrína célja az volt, hogy az Egyesült Államok bevonja a Szovjetuniót a „kölcsönösen előnyös együttműködés sokoldalú hálójába”, és ezen keresztül megnyerje a politikai szférában a „kölcsönös visszafogottságnak”, a fegyverkezés terén a „kölcsönös mérsékletnek”, azaz a nemzetközi rendszerben való előnyös részvétel lehetősége révén megteremtse a Szovjetunió érdekeltségét az új koncepció stabilitásában.15 A cél elérése érdekében pozitív és negatív szankciókat helyezett kilátásba.

A doktrína a Szovjetunióhoz fűződő kapcsolatok javítását, az amerikai technológiákhoz, hitelekhez való hozzájutást, az amerikai piacra való belépést szovjet poliükai, ezen belül külpolitikai engedményektől óhajtotta függővé tenni. Eszerint tehát a gazdasági kapcsolatok terjedelme, intenzitása, dinamikája annak függ39