Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1985 (12. évfolyam)
1985 / 3. szám - Berényi Pál: A polgári politikatudomány szocializmusképe
amerikai R. F. Byrnes, aki a szocializmuson belüli strukturális kiigazítások szükségességét vallja, s ezeket a rendszer gazdasági, társadalmi és politikai eredményeivel, a korábbi időszakok erőteljes és viszonylag tartós gazdasági növekedésével, államainak a világpolitikai viszonyokban betöltött jelentős súlyával nem szembeállítva, hanem azokból levezetve támasztja alá. Úgy sürgeti a szocializmus „transzformációját”, hogy azt a nemzeti és nemzetközi feltételekhez való logikus alkalmazkodásként fogja fel.8 A szocializmus ellentmondásainak globalizálására, a különféle gyökerű és típusú válsághelyzetek egybemosására irányuló törekvés figyelhető meg sokszor olyanoknál is, akik politikailag a baloldalhoz tartozónak vagy marxistának vallják magukat. Ök rendszerint arra összpontosítják figyelmüket, hogy a szocializmus különféle ellentmondásainak evolúcióját és a válságokat egybevetik a kapitalista rendszer hasonló folyamataival, és ebből próbálnak meg általános következtetéseket levonni. Gyakran abból a marxista elemzés tárgyát is képező alapfelfogásból indulnak ki, hogy a mai szocializmus (a preszocializmus-teória hívei szerint „még”, a baloldali radikálisok szerint „már”) nem saját alapján fejlődik, ellentmondásai nem specifikusan szocialista ellentmondások, így azok általános elméleti keretek között, társadalmak feletti szempontok alapján vizsgálandók. Charles Bettelheim kevésbé a jelen valóságában vagy a jövő régióiban keresi a kapitalista elemeket; a Szovjetuniót az októberi forradalomtól kezdődően mindvégig egyfajta kapitalista társadalmi modell megvalósítójának ábrázolja.9 „Ama gazdasági és társadalmi körülmények között, amelyekben a szocializmusok megszülettek - fejti ki az ő nyomdokain a francia Chenavier -, nem tehettek mást vagy többet, mint hogy a lehető leggyorsabban és leghatékonyabban, vagyis a lehető legbrutálisabban megvalósítsák azt, amit maga az európai kapitalizmus az eredeti tőkefelhalmozás szakaszában véghez vitt.”10 A Szovjetunió és Kína forradalom utáni fejlődését elemezve J. Ellul is szükségszerűnek, racionálisnak tartja, hogy a Szovjetuniónak „40 év alatt kellett megtennie azt az utat, amelyet Anglia 120 év alatt járt be”, ugyanakkor ezt a fejlődési szakaszt - amelynek fő jellemzői az eredeti tőkefelhalmozás, a proletariátus kialakítása - lezártnak tekinti. Általános következtetése, hogy a szocialista országok nyújtotta modell dinamizmusa azért merült ki, „mivel eleve csak azoknak a gazdasági és társadalmi feladatoknak az elvégzésére lehetett alkalmas, amelyeket a kapitalizmus az adott országokban már nem tudott befejezni”.11 Ugyanezt a „kapitalista típusú” fejlődési szakaszt Jan Osers az ún. centralizált szocializmus- modellel azonosítja, ami a jelenkori szocialista válságok első számú „objektív tényezője”. Ez egyenlő az 1930-as évek szovjetunióbeli iparosítási korszakában alkalmazott („akkor feltehetően megfelelő”) koncepcióval, s mint ilyen, anakronisztikusán alkalmatlan a modern ipari társadalom támasztotta új követelmények kielégítésére.12 A polgári politológusok közül mind jobb-, mind baloldalról többen vállalkoznak annak a tételnek a teoretikus alátámasztására, hogy a szocializmus legiti54
