Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1985 (12. évfolyam)
1985 / 3. szám - Berényi Pál: A polgári politikatudomány szocializmusképe
mitása és nemzetközi hitele úgymond meggyengült, s ennek okaként nemcsak a „modell anakronizmusát”, hanem azt is megjelölik, hogy a „különféle szocializmusok” valójában ellentétesnek bizonyultak mindazzal, amiért létrejöttek. Ezt a megállapítást azonban kevésbé a szubjektív hibákkal vagy fejlődési torzulásokkal, mint inkább objektív-determinista tényezőkkel hozzák kapcsolatba. A baloldali radikalizmus ideológusai gyakran a szocializmus arculatára vonatkozó saját utópisztikus elképzeléseik foglyai. Látják, érzékelik, hogy a létező szocializmus nem felel meg a dogmatikus eszményképnek, de ebből nem a prekoncepciók megalapozatlanságára, tarthatatlanságára következtetnek, hanem kétségbe vonják a szocialista országoknak azt a jogát, hogy szocialistának nevezzék magukat. Ezek a szerzők legfeljebb „eltorzult szocializmusról” beszélnek. A válságból kivezető utat illetően Jacques Ellul úgy véli, hogy a mai szocializmus számára a nyugati kapitalista fejlődés politikai és gazdasági modellje lehet az egyetlen számba jöhető realitás az új - általa technicistának, posztin- dusztriálisnak nevezett - szakaszra, amelyet egyebek közt a magas színvonalú tömegfogyasztás és a korszerű technika széles körű alkalmazása jellemez. A politikai leckét nyíltabban fogalmazta meg Chenavier: mivelhogy a kapitalizmus kétségkívül súlyos és egyre újabb ellentmondásaira, válságára „nincs” lehetséges szocialista válasz - „a kapitalizmus és a szocializmus szembenállása túlhaladottá vált”.13 A szocializmus nem antagonisztikus gazdasági-szociális típusú ellentmondásainak politikai-stratégiai jellegű konfliktussá transzformálása a polgári politológia gyakori eljárásai közé tartozik. Képviselői behatóan elemzik a gazdaság és a politika marxi összefüggését, s abból azt a következtetést vonják le, hogy a szocialista országok nemzetgazdasági növekedési ütemének - tartósként prognosztizált - megtorpanása „politikai kihívást” hordoz magában a szocializmus mint társadalom jövőjére nézve. Természetesnek kell tartanunk, hogy a társadalmi ellentmondások elemzése általában nem rekedhet meg annál a szféránál, ahol ezek az ellentmondások megjelennek. A nyugati politológusok egy része azonban azt állítja, hogy a szocialista típusú válságok esetében a gazdaság csak kiindulópont, azok szerintük - a kapitalizmustól eltérően — szükségszerűen terjednek tovább a társadalmi-politikai szférára, beleértve a kultúrát és a tudományokat. A gazdaság és a politika viszonyát a társadalmi összefüggésekből kiragadó nyugati elemzések lényeges önellentmondása, hogy a szocializmus politikai válságát prognosztizálók rendszerint ugyanazok, akik szerint a válság elkerülésére tett kísérletek éppúgy válságba torkollnak, mint az ilyen kísérletek mellőzése. A válságmegelőzés, illetve -leküzdés lehetőségeit Osers a politikai-hatalmi struktúra leépülésével kapcsolja össze: „Minden olyan próbálkozás, amely a központosított gazdasági rendszer módosítására és gazdasági téren a döntéshozatali hatáskörök következetes decentralizálására irányul, a gazdasági és a politikai szféra szoros kapcsolódása következtében - amire egyébként Marx is utal az alap-felépítmény tételben - végső soron a központosított politikai hatalom leépítéséhez vezet, veszélybe sodorva a már véglegesnek tekintett kelet-európai egypárt55
