Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1985 (12. évfolyam)
1985 / 1. szám - Losoncz Miklós: Nyugati stratégiai koncepciók és megvalósításuk a kelet-nyugati gazdasági kapcsolatokban
A liberalizálás (1965-1972) és az enyhülés (1972-1975) időszaka A kelet-nyugati kereskedelem bővülésének eredményeként a fejlett tőkés országokban mindinkább megfogalmazódott annak igénye, hogy a stratégiai célok és a gazdasági érdekek közötti konfliktusok mérséklésére alkalmas koncepciókat, mechanizmusokat dolgozzanak ki. A szocialista országokkal szembeni gazdaság- politika módosítására ösztönzött az is, hogy a kelet-nyugati kapcsolatok korlátozása, alacsony szintre történt süllyesztése ellenére a hatvanas évek közepére a Szovjetunió saját erőforrásaira támaszkodva elérte, illetve megszilárdította az Egyesült Államokkal szembeni hadászati erőegyensúlyt, sőt néhány területen (például az űrkutatásban) átmenetileg előnyt is szerzett. Ebben a helyzetben mindinkább tarthatatlanná vált a hidegháborús doktrínának az a tétele, amely szerint a kelet-nyugati kereskedelem általános bővülése erőforrásokat szabadít fel a Szovjetunió és a többi KGST-ország katonai potenciáljának fejlesztéséhez. Az enyhülési politika kibontakozásához, a gazdasági szempontok előtérbe kerüléséhez nagymértékben hozzájárult az a felismerés - különösen 1969 és az Egyesült Államoknak Vietnamban elszenvedett veresége után -, hogy a Szovjetuniót csupán katonai eszközökkel nem tudják visszaszorítani.11 A katonai erő- egyensúly mellett a gazdasági tényező felértékelődését az amerikai külgazdasági teljesítmény javítására irányuló törekvések is elősegítették. A gazdasági kontaktusok építésének irányában hatott az is, hogy a kelet-nyugati gazdasági kapcsolatoknak az átmeneti időszakban tapasztalt megélénküléséből az amerikai vállalatok - a nemzetbiztonsági-stratégiai megfontolások priorizálása miatt - kevesebbet profitáltak, mint a nyugat-európai és a japán versenytársak.12 A nyugati doktrínák módosítását, a biztonsági és a gazdasági érdekek jobb összehangolását készítette elő a nyugati szakirodalomban kettős stratégiának nevezett koncepció megjelenése. Ennek első része a katonai erőegyensúly fenntartását, a nyugati szövetségi rendszer védelmi képességének biztosítását, mindenfajta politikai nyomással szembeni ellenállását hangsúlyozta. Második része viszont - a katonai erőegyensúly alapján - az enyhülésre, a dialógusra, a KGST-or- szágokkal való kiegyensúlyozott együttműködésre, a kelet-nyugati konfliktus ellenőrzés alatt tartására irányuló készséget emelte ki. E koncepció tehát a katonai konfrontációval legalábbis egyenrangúnak tekintette a gazdasági kooperációt. A kettős stratégia elemei az amerikai stratégiai gondolkodásban először John F. Kennedy elnök 1963. június 10-én tartott beszédében kaptak hangot, majd az 1965. évi Miller-jelentésben öltöttek testet. A kettős stratégiát az 1967. évi Har- mel-jelentésben emelték a NATO hivatalos politikájának rangjára.13 A Harmel- jelentés aláhúzza, hogy a katonai biztonság és az enyhülési politika nem áll egymással ellentmondásban, hanem kölcsönösen kiegészítik egymást. A NATO38
