Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1985 (12. évfolyam)
1985 / 2. szám - Balogh András: Az Egyesült Államok harmadikvilág-politikájának sajátosságai (1981-1984)
mégis mintegy 5 ezer, a nicaraguai kormány ellen harcoló ellenforradalmár gyűlt össze az országban. Nagy visszhangot kapott két, hosszú időn át tartó amerikai hadgyakorlat, a Pino Alto I. és a Pino Alto II. is, amelyben hondurasi csapatok is részt vettek. Ezeknek a hadgyakorlatoknak kinyilvánított célja volt Nicaragua sandinista vezetésének megfélemlítése. Nyilvánvaló, hogy a Reagan-kormány nem kompromisszumot akar kötni Nicaraguával, nem a Contadora-csoport ilyen vagy olyan javaslatát kívánja elfogadni vagy elfogadtatni, hanem a jelenlegi forradalmi rendszer szétzúzását tekinti stratégiai céljának. Ahogy a Le Monde diplomatique egyik cikkírója megjegyezte, „A probléma nem a párbeszéd hiánya, hanem, ami valójában a dolog lényege: ha a sandinisták szavakban és cselekedetekben tesznek is valódi engedményeket, az Egyesült Államok minden alkalommal új követeléssel áll elő.”48 Az Egyesült Államok szemmel láthatóan nem képes felhasználni céljaira az egyébként különböző külpolitikai irányvonalat képviselő országokból összetevődő Contadöra-csoportot. Az öt érintett közép-amerikai ország által is aláírt Conta- dora-dokumentum - név nélkül - elítélte a Nicaragua ellen Honduras területéről kiinduló destabilizáló támadásokat. Ily módon nem meglepő, hogy a Contadora által megfogalmazott álláspontok határozottan szemben állnak az Egyesült Államok távlati elképzeléseivel. Megállapítható tehát, hogy az Egyesült Államok jelenlegi kormányzata nem érdekelt egy Contadora típusú csomagterv elfogadásában. A republikánus vezetés szemmel láthatóan nem kíván változtatni. Az úgynevezett Kissinger-jelentés, vagyis hivatalos nevén a „Közép-Amerikával foglalkozó kétpárti nemzeti bizottság jelentése”, amely az elnök hosszú távú politikájának kidolgozásához kívánt hozzájárulni, egyértelműen megerősíti az elmúlt években követett közép-amerikai politika irányvonalát. Elemzése középpontjába a bizottság azt állította, hogy „a közép-amerikai válság közvetlenül érinti az Egyesült Államokat, mivel Közép- Amerika közvetlen szomszédunk és globális jelentőségű stratégiai útkereszteződés; mivel Kuba és a Szovjetunió komoly erőfeszítéseket tesz, hogy megvesse ott a lábát, hogy olyan terveket hajtson végre a féltekén, amelyek teljes egészében ellenségesek az amerikai érdekekkel.”49 A Kissinger-jelentés - furcsa logikával - azzal érvel, hogy Közép-Amerikában az amerikai pozíciók megtartása már csak azért is fontos, mert az Egyesült Államoknak szintén létfontosságú stratégiai érdekeltsége van Európában, a Közel-Keleten és Kelet-Ázsiában, márpedig az oda vezető óceánon keresztüli utak ebben a térségben húzódnak. Vagyis visszatér az az érvelés, hogy az állítólagos szovjet és kubai hatalmi törekvések az amerikai földrészen a globális egyensúlyt érintik. A jelentés négy pontban foglalja össze, hogy mit akar az Egyesült Államok elkerülni: 1. olyan fejleményeket, amelyek lekötnék katonai erejének jelentős részét, 27
