Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1985 (12. évfolyam)

1985 / 2. szám - Balogh András: Az Egyesült Államok harmadikvilág-politikájának sajátosságai (1981-1984)

kel, illetve fellépésekkel jártak együtt. Ebben az éytizedben került sor az Egyesült Államok látványos megaláztatására Indokínában, győzelemmel végződtek a volt portugál gyarmatok népeinek felszabadító mozgalmai, Etiópiában, Afganisztánban forradalmi változás ment végbe, ekkor győzött a kifejezetten Amerika-ellenes iráni forradalom; ekkor vált labilissá a Washington-barát diktátorok helyzete a Karib-térségben és Közép-Amerikában, és ekkor aratott diadalt a nicaraguai forradalom. Az Egyesült Államok leglátványosabb sikere a Közel-Keleten a Camp David-i egyezmény tető alá hozása volt, ez azonban széles körű elégedetlenséget váltott ki; ellentáborba tömörítette a térség országainak jelentős részét, és elősegítette ezek kapcsolatteremtését a Szovjetunióval. Az Egyesült Államok közel- keleti politikája nehezítette Washington és a nyugat-európai szövetségesek viszonyát is.

Az Egyesült Államokat a hetvenes években a legszembetűnőbb veszteség a fejlődő világban érte. E térvesztés tényét lényegében egyetlen amerikai politikai irányzat sem tagadja.

Az 1970-es évek közepétől, még inkább végétől egy új stratégiai koncepció elemei kerültek mindinkább előtérbe az amerikai külpolitikában. E koncepció, bírálva a kudarcnak, visszaesésnek, megaláztatásnak minősített előző időszak külpolitikai gyakorlatát, egyértelműen az amerikai gazdasági és katonai szupremáció megszerzését tűzte ki célul.

Ez a stratégiai váltás nem a Reagan-kormányzat hatalomra jutásával kezdődött, egyáltalában nem valamiféle „republikánus ügy”. A hetvenes évek óta megerősödő és a politikai élet különböző szféráiban egyaránt érvényesülő tendenciákról van szó, amelyek mindenekelőtt az amerikai monopoltőke kiútkeresési törekvéseit tükrözik. A hetvenes évek legvégétől ez a kiútkeresés konzervatív jellegű, időnként egyértelműen jobboldalinak minősíthető, a külpolitikában pedig a korábbinál sokkal agresszívabb törekvéseket jelez.

Ettől az időtől kezdve - szoros kölcsönhatásban a nemzetközi kapcsolatokban mutatkozó lehűléssel - az Egyesült Államok valamennyi jelentős külpolitikai irányzata az eddigieknél célratörőbb, a nyugati világ érdekeit leplezetlenebből képviselő doktrínákat dolgozott ki. Ez az új irányvonal már Carter elnöksége idején is növekvő befolyásra tett szert. Ekkor hoztak törvényt az úgynevezett gyorshadtest felállításáról, amely az Indiai-óceán, a Perzsa-öböl térsége, Közép- Amerika és a Karib-szigetek amerikai befolyásolását, illetve ellenőrzését célozta. A NATO 1978 májusában hosszú távú és átfogó katonai fejlesztési programot fogadott el, amely - a szervezet fennállása óta első ízben - a nukleáris és a hagyományos fegyverzet csaknem valamennyi területén állandó növekedést irányoz elő. 1979. decemberi emlékezetes ülésén a szervezet az európai katonai egyensúly felborítását célzó álláspontot tett magáévá. Az amerikai törvényhozás megakadályozta a SALT-II megállapodás életbelépését, ami kétségkívül hozzájárult a katonai kiadások ugrásszerű növelését támogató légkör kialakulásához.

A fegyverkezési verseny kibontakozása igen sok területen hat a fejlődő vi5