Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1985 (12. évfolyam)
1985 / 2. szám - Balogh András: Az Egyesült Államok harmadikvilág-politikájának sajátosságai (1981-1984)
]ágra: a kelet—nyugati szembenállás növekvő fontosságú részeseivé teszi az ide tartozó országokat, növeli helyi konfliktusaik kirobbanásának veszélyét, ösztönzi fegyverkezésüket, csökkenti a gazdasági együttműködést és az iparilag fejlett országokból érkező segélyek összegét. Az ún. Carter-doktrína fenntartja azt a jogot, hogy az Egyesült Államok a világ különböző részein akár katonai eszközök bevetésével is „megvédelmezze” azt, amit az amerikai kormányzat Amerika számára létfontosságúnak minősit. Kísérletet tettek az „első csapás” képességének megszerzésére az 5 9-es számú elnöki direktíva kibocsátásával, emellett olyan hadviselési doktrínát dolgoztak ki, amely magába foglalja a korlátozott atomháború eshetőségét is.2 Előkészületek történtek olyan új, nyugatbarát katonai szövetségek létrehozására, amelyek az Indiai-óceán és az Atlanti-óceán déli felének több fejlődő országát is magukba foglalnák. Kétségtelen azonban, hogy az újkonzervatív irányvonala Reagan-kormány- zat idején aratott teljes diadalt, és vállalkozott egyrészt a konfrontáció általánossá tételére a Szovjetunióval és a szocialista országokkal szemben, másrészt a nemzeti felszabadító mozgalmak elleni globális fellépésre. Az Egyesült Államok külpolitikáját elemzők nagy részének az az álláspontja, hogy a Fehér Ház a harmadik világgal összefüggő kérdések megoldását jelenleg elsősorban a Szovjetunióhoz fűződő kapcsolatok szemszögéből vizsgálja. A republikánus párt programja jól szemlélteti ezt a kezelésmódot azzal, hogy kimondja : „a legnagyobb kihívás, amellyel az Egyesült Államoknak, szövetségeseinek és az egész földkerekségnek szembe kell nézni, az a követelmény, hogy gátat vessünk a Szovjetunió globális törekvéseinek. Mindenképpen szembe kell néznünk ezzel a kihívással, amely a legsúlyosabb az Egyesült Államok 200 esztendős történelme során”.3 Ez a programban is vázolt szovjetcentrikus külpolitikai vonal az Egyesült Államok legújabb stratégiájának meghatározó eleme lett. Bizonyos határozatlanságokkal, következetlenségekkel ugyan, de már körvonalazódott egy új, neokon- zervatív jellegű, különösen agresszív globális külpolitikai stratégia, amely alkalmas arra, hogy a világméretű hegemóniára irányuló törekvéseket konkrét formában, tételesen is megfogalmazza. E koncepciók közül természeténél és jellegénél fogva kiemelkedik David C. Jones tábornok, a vezérkari főnökök egyesített bizottsága elnökének beszámolója az Egyesült Államok katonai helyzetéről. Fő gondolata az, hogy „a biztonsági problémák többé már nemcsak regionális jellegűek: globális konzekvenciáik vannak”.4 Jones tábornok szerint a távoli földrészeken zajló konfliktusok vagy akár államcsínyek - a világpolitikában mind szorosabbá váló kölcsönös függőségek miatt - közvetlenül érintik az Egyesült Államok jólétét és biztonságát, és ezért átfogó stratégiai szemléletre van szükség, amely a regionális kérdéseket egy nagyobb globális rendszerbe integrálja. Úgy véli, hogy a második világháború óta az Egyesült Államoknak lényegében nem volt olyan globális katonai stratégiája, 6
