Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1985 (12. évfolyam)
1985 / 1. szám - Hardi Péter: A második szakasz: az Egyesült Államok Reagan újraválasztásának fényében
dasági és politikai gondokként éli át. Ezek legsúlyosabbjai a hetvenes évek végétől az infláció és az adóterhek voltak. Mikor Carter elnökségének utolsó évében az infláció elérte a kétszámjegyű értéket (12,4 százalék), szabályos inflációellenes hisztéria alakult ki. A tömegeket olyan javaslatok mellett is mozgósítani lehetett, amelyeket nyugodtabb időkben mindenki reakciós szószátyárkodásnak tartott volna.13 Az infláció az alsó- és középosztálybelieket, illetve a nyugdíjasokat és a viszonylag kis megtakarításokkal rendelkező családokat sújtotta legerősebben. A magas adóterhek viszont főleg a közép- és felsőosztálybelieket, s általában a kisebb ingatlanokkal rendelkezőket sújtották. Ezeknek a rétegeknek a körében számos, korábban demokrata érzelmű ember is kiábrándult a demokrata kormányzat gazdaságpolitikájából. A piaci szabályozás iránt elkötelezett republikánusok pedig mindig is ellenszenvvel viseltettek az elkerülhetetlenül túlszabályozó, újraelosztó központi demokrata kormánnyal szemben. Az inflációellenes jelszó szinte nyílt támadást jelentett a jóléti állam, a New Deal-ig visszavezetett központi szabályozás, az adókból fedezett szövetségi programok ellen.14 Az infláció, amit a republikánusok egyenesen a szövetségi kormány túlzott költekezése következményének tekintettek, a „fő gonosz” szerepébe lépett elő. Az előzőkben már közhelynek minősített politikai tényekkel együtt a központi kormányzat iránti gazdasági bizalmatlanság az Egyesült Államok belpolitikai életében az „állam válságaiként, a pluralista vízió válságaként kezdett megjelenni. Erősítette ezt a hangulatot a pártokban is kibontakozó hanyatlás, ami a pártoktól független állampolgári érdekcsoportok (az ún. civic-action interest groups) fokozódó tevékenységében is megnyilvánult. A várható politikai változás jele volt az a növekvő egyet nem értés, amely mind a társadalmi-gazdasági és politikai váltás természetét, mind az adandó válaszokat érintette. A liberális közgazdászok többségének az volt a véleménye, hogy demokratikus kormányzatok sohasem fogják lenyomni az inflációt. Gyakorlatilag sem ők, sem a demokrata politikusok semmi olyan új eszközt nem tudtak megoldásként kínálni, amit már korábban ki ne próbáltak volna, s amelyek előbb vagy utóbb mind kudarcot ne vallottak volna. A klasszikus közgazdasági iskolák hívei viszont sokszor olyan ortodox technikákat kedvelnek, amelyeket a kormányzatok nem szívesen alkalmaznak, félvén túlságosan nagy gazdasági és szociális áraiktól. A republikánus politikusok azonban az inflációt veszélyesebbnek tartották a megfékezéséért fizetendő bármilyen árnál, s legalább valamilyen új megoldással álltak elő — legalábbis az előző négy és fél évtized gyakorlatához képest újjal. S ha 1980-ban a szavazó polgárok megválasztották is Reagant, mert legalább valami mást és hangzatosabbat mondott, mégis inkább úgy érezhették, hogy két rossz közül a kisebbiket választották. A nyolcvanas évekre adott tipikus előrejelzés még Reagan elnöki periódusának első évében is úgy szólt, hogy: ,,[A 80-as évek] valószínűleg a gazdasági megszorítások, a felgyorsuló társadalmi degenerálódás és a politikai zűrzavar évei lesznek. Az Egyesült Államokban 1971 óta egyre halmozódnak a »stagfláció« 45
