Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1985 (12. évfolyam)
1985 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Kolos Miklós: Timothy W.Stanley - Ronald I. Danielian - Samuel M. Rosenblatt: Az Egyesült Államok külgazdasági stratégiája a nyolcvanas évekre
porttól függ. Az amerikai társaságok profitjuk harmadát külföldi üzleti műveleteikből szerezték az utóbbi években, és ilyen módon tettek szert a korszerűsítésükhöz szükséges tőke jelentős hányadára. Mindemellett a nemzetközi verseny olyan számottevő tényezői tekintetében, mint a termelékenység, a tőke- képződés, a kutatás és a fejlesztés, az Egyesült Államok teljesítménye romlott. Gazdaságának növekedési üteme - változatlan áron számítva — a hatvanas és a hetvenes években elmaradt az ipari országok átlagától. Ha a jelenlegi helyzetet kivetítjük a század végére - állítják a szerzők —, a viszonylagos hanyatlás rendkívül negatív hatással lehet az Egyesült Államok gazdaságának növekedésére és lakosságának életszínvonalára, és ténylegesen fenyegeti globális katonapolitikai hatalmának gazdasági alapjait. Nyugtalanító példaként idézik a második világháború utáni Angliát. A jelenlegi időszakban az amerikai külgazdasági politikának - a szerzők szerint - a következő feladatoknak kell eleget tennie: először, el kell ismernie, hogy az Egyesült Államoknak fontos érdeke fűződik a világ gazdasági növekedéséhez, és vezető szerepet kell játszania a növekedést bátorító liberális és tisztességes (fair) nemzetközi rendszer ki- fejlesztésében. Másodszor, az Egyesült Államoknak meg kell fordítania az utóbbi évek hanyatló irányzatát gazdasági versenyképességét illetően, és fenn kell tartania részesedési arányát a világpiacon. Végül pedig - és ez a recenzált mű fő tétele - jobban összhangba kell hoznia hazai gazdaságpolitikáját és gyakorlatát nemzetközi érdekeivel és kötelezettségeivel, és végre kell hajtania az ennek megfelelő strukturális és szervezeti reformokat. A könyv második fejezete részletesen vizsgálja a hetvenes évek világgazdasági eseményeit és körülményeit, és hogy ezek mennyiben érintettek egyes országokat és körzeteket, milyen reakciókat váltottak ki. Az elmúlt évtizedet a világgazdaság szinte példa nélkül álló zavarai jellemezték. A tőkés világ, amely éppen hogy átvészelte a Bretton Woods-i pénzügyi rendszer összeomlását, az olaj- és energiaválság feltételei közé került a hetvenes évek közepétől. Ennek következményei megzavarták a kereskedelmet és a tőkeáramlásokat, módosították a komparatív költségeket, és óriási adósságterhek képződéséhez vezetett a devizaárfolyamok erős ingadozása mellett. Sok elemző kételkedett abban, hogy a világ gazdasági és pénzügyi rendszere kibírja-e a fellépő sokkhatásokat, hiszen az olajimportőrök számlái évente több száz milliárd dollárral terhelődtek meg. (1973-ban például megközelítően 10 milliárd hordó OPEC-olaj került forgalomba, nem egészen 30 milliárd dolláros értékben. 1980-ban a kevesebb olaj több mint 300 milliárd dollárba került.) A szerzők szerint továbbra is számolni kell mindenütt az inflációval, a recesszióval, az alacsony termelékenységi és megtakarítási rátákkal, az adósságterhekkel, a fenyegető protekcionizmussal és az emelkedő költségvetési deficitekkel, valamint a nagyfokú munkanélküliséggel. Az említett tényezők következtében csökkent az Egyesült Államok verseny- képessége, amit tovább rontott néhány „gyógykezelési” kísérlet, így például az inflációellenes magas kamatláb, amely abnormálisán megerősítette a dollárt, elbátortalanítva a fogyasztókat, akadályozva az üzleti műveleteket. A szerzők elemzésén végighúzódik a világ- gazdaságban meggyökeresedett bizonytalan- sági tényezők hatásának figyelembevétele: bizonytalanság uralkodik az energiaárak, a kamatlábak, a devizaárfolyamok és a beruházási kockázatok terén. A piaci rendszerben működő magánvállalatok megmutatták, hogy képesek alkalmazkodni az ismert és stabil körülmények majdnem minden halmazához. Viszont az instabilitás és a környezeti viszonyok előrcjelezhetőségének hiánya bénító hatású. A szerzők véleménye szerint a magánszektor számára a jó megoldás az lenne, ha az Egyesült Államok erőteljesebben kapcsolódna a világgazdasághoz exportja révén, valamint a fejlődő ágazatokba és a potenciálisan bővülő piacokra cszközlendő beruházások útján. A kötet harmadik és negyedik fejezete az Egyesült Államok hosszú távú politikájának egyes kérdéseivel foglalkozik, szoros összefüggésben az előző fejezet elemzésével, miszerint a nyolcvanas éveknek a struktúraváltozás évtizedének kell lennie, a magánberuházások rugalmasságának és a piaci mechanizmus alkalmazkodó képességének a segítségével. Az Egyesült Államoknak olyan gazdaságpolitikai irányelveket kell megszabnia, amelyek nem egy költségvetési évre, nem egy kongresszus vagy kormány mandátumának időtartamára, hanem hosszú távra vonatkoznak. Ajánlott gazdaságpolitikai irányelveiket a szerzők hat pontban foglalják össze: makrogazdaság, energia, kereskedelem, beruházá158
