Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1985 (12. évfolyam)

1985 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Vető István: Herbert S.Parmet: John F. Kennedy elnöksége

vődött legendáktól, és a maga valóságában állítsa olvasói elé. A professzor őszintén átértékeli a néhai Kennedy elnök szerepét, tevékenységét a polgárjogi mozgalomban, a Disznó-öbölbeli partraszállással kapcsolatban. Természetesen kitér a kubai rakétaválságra és az akkoriban kezdődött vietnami eseményekre is. Egyúttal sok új dolgot fed fel az elnök magánéletével kapcsolatban is, egészségügyi problémáitól kezdve a szebbik nem iránti vonzalmán át a tárgyalt korszak jelentős személyiségeihez való viszonyáig.

A könyv, melyben a bőséges jegyzetanyagon kívül kitűnő név- és tárgymutató is segíti az eligazodást, 14 fejezetre tagozódik. A 14-ből mindössze két rövidebb fejezet tárgyal belpolitikai témákat. Ezek a magyar olvasó számára, ha nem is érdektelenek, de mindenesetre kevésbé lényegesek, mint a többi, melyekben az egész világot érintő külpolitikai kérdésekről van szó. Az említett két fejezet egyike az akkor éppen aktuális belgazdasági problémákat és a belpolitikára gyakorolt hatásukat tekinti át röviden, míg a másik a fekete polgárjogi mozgalom egyes kérdéseit tárgyalja.

A könyv az elnök beiktatási beszédének elemzésével kezdődik. Kitér annak nemzetközi fogadtatására is, és leszögezi, hogy az Egyesült Államok szövetségesei, a szocialista országok és természetesen az amerikai nép is új idők kezdetét látta a fiatal elnök megválasztásában.

„Az új elnökök és a fiatal szerelmesek közös illúzió rabjai: azt hiszik, hogy képesek megváltoztatni a világot. Kennedy és fiatal »fivéreinek szövetsége« nem esett ebbe a hibába. Miliőjük sokkal bonyolultabb volt ennél, Kennedy maga is sokkal cinikusabb volt az emberi természetet illetően. De megérezték a politikai ciklus érzékenységét, és - ahogyan Arthur Schlesinger állította abban az évben - tudták, hogy az ország kész arra, hogy lehetőséget nyújtson nekik” - írja Par- met. (9. 1.)

Érdekes megfigyelni, hogy a szerző Kennedy tulajdonságai között vezető helyen említi eleganciáját, fotogén voltát, egyszóval mindazokat a külsőségeket, melyek - az elektronikus sajtónak „köszönhetően” - azóta is jelentős szerepet játszanak az Egyesült Államokban a vezetők kiválasztásában.

Különösen aktuálisnak tűnik a mai feszült kelet-nyugati helyzetben a Kaliforniai Egyetemen mondott beszéde, melyet több mint egy évvel a beiktatása után mondott. Ebben viszszautasította azt a megjegyzést, mely szerint „az amerikai erő korlátlan, és Amerika misz- sziója az, hogy amerikai mintára formálja át a világot”. (131. 1.) „Szabad és diverzifikált világról” beszélt, melyben lehetséges „politikánkat úgy formálni, hogy az gyorsítsa a haladást a rugalmasabb világrend felé”. Tehát az Egyesült Államok küldetése nem az, hogy a különféle társadalmakat az amerikai demokráciafelfogásnak megfelelően átalakítsa, hanem az, hogy racionálisabb világrendet hozzon létre.

A kötetben külön fejezet foglalkozik a Disznó-öbölbeli amerikai akció eseményeivel, okaival, előzményeivel. Különösen érdekesek azok a sorok, melyekben Parmet leírja: Kennedy egyetlen pillanatig sem próbálta elhárítani magától a felelősséget, noha erre meglett volna minden oka. A CIA hibásan értékelte a kubai helyzetet: biztosra vette, hogy az ellenforradalmárok partra tétele után a kubai nép felkel Castro ellen. Ezt a nézetet osztották az elnök tanácsadói is. A végső döntés azonban mégis Kennedy kezében volt, ő határozta el a balsikerű akció beindítását.

Az elvetélt ellenforradalmi akció megindításában Allen Dulles szerepe sem volt elhanyagolható. Az ő véleménye sokat nyomott a latban Kennedy számára. „Elnök úr, én tudom, hogy önnek kétségei vannak, de én ugyanennél az asztalnál Eisenhower elnöknek egy hasonló guatemalai akcióról azt mondtam: hiszek benne, hogy sikerülni fog. És most azt mondom önnek, elnök úr, hogy ennek a tervnek a kilátásai még jobbak, mint Guatemalában voltak.” (161. 1.)

A tervnek voltak ellenzői is, mint Adlai Stevenson, az Egyesült Államok ENSZ-nagy- követe vagy Dean Rusk, az akkori külügyminiszter, aki nem akart nyílt amerikai beavatkozást. Arthur Schlesinger - aki akkoriban az elnök különleges tanácsadója volt latin-amerikai ügyekben - óva intett az illúzióktól, rámutatva arra, hogy Castro hazai tömegbázisa igen erős, és hogy az Egyesült Államok a kubai nép szemében Batistával azonosult. Több memorandumot intézett az ügyben az elnökhöz, melyek közül az utolsó közvetlenül a támadás előtt kelt. Ebben arra figyelmeztette, hogy a világ óhatatlanul felelősségre vonja majd az Egyesült Államokat. Sokan ,,. . . ebben a pillanatban nem tartják úgy, hogy Kuba annyira súlyos fenyegetést jelentene nemzetbiztonságunknak, amely szentesítene egy olyan akciót, melyet a világ nagy része egy kis ország elleni kiszámított agresz155