Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1985 (12. évfolyam)
1985 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Bródi Gábor: Helsinkitől Madridig. Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet. Dokumentumok 1973-1983
Az európai biztonsági és együttműködési folyamat gyökereit elemezve megállapítja, hogy a szakirodalmak nagyon eltérően foglalnak állást. Vannak szerzők, akik visszanyúlnak egészen a két világháború közötti időszakig, de legalább a második világháború alatt, illetve után előterjesztett javaslatokig. Különösen nagy figyelmet fordít a szerző a Szovjetunió 1954-ben tett javaslatára, mely javasolja, hogy hívjanak össze egy, a kollektív európai biztonság rendszerének megteremtését célzó konferenciát. Lengyelországban az EBEÉ-folyamatot Adam Rapacki tervére, illetve az ENSZ-közgyűlés XIX. ülésszakán a külügyminiszterük által tett javaslatra vezetik vissza. Néhány szovjet szerző úgy véli, hogy az összeurópai konferencia előkészítésének „első szakasza” 1965-1969 közé tehető, és az arra vonatkozó gondolat az SZKP 1966- ban megtartott XXIII. kongresszusán fogalmazódott meg. Van olyan nyugati forrás, amely Dániát tekinti kezdeményezőnek, hivatkozva a NATO Miniszteri Tanácsának 1966. júniusi brüsszeli ülésére. A listát még lehetne folytatni, ahogy mondják: „a sikernek mindig sok szülője van”. Tény azonban, hogy mind Keleten, mind Nyugaton egyre többen fejezték ki szándékukat, hogy cselekedjenek egy olyan több oldalú kapcsolatrendszer megteremtéséért, amelyben kölcsönösen szabályozottak az eltérő társadalmi berendezkedésű, egymással szemben álló politikai és katonai csoportosuláshoz tartozó államok közötti kapcsolatok elvei csakúgy, mint a köztük és a semleges, el nem kötelezett államok közötti viszony. Rotfeld helyesen mutat rá, hogy az NSZK és több szocialista ország között 1970-1974 során kötött kétoldalú szerződések életbe léptetésével és a Nyugat-Berlin státuszát szabályozó négyhatalmi egyezmény létrejöttével elhárultak a fő akadályok a helsinki sokoldalú előkészítő megbeszélések összehívása elől. Méltatja Franciaország úttörő szerepét abban, hogy a NATO átértékelte a szocialista országokkal kapcsolatos politikáját. De Gaulle tábornok híres „triásza” (entente, detente, cooperation) fokozatosan teret nyert, és pozitív értelemben újraorientálta a Nyugat politikáját. Rotfeld velősen fogalmaz, amikor megállapítja, hogy a NATO 1967-ben, a Harmel-jelen- tés elfogadásával új helyzetet teremtett a kelet-nyugati enyhülés folyamatában. De az áttörést - a párbeszédben és az EBEÉ-hez vezető gyakorlati lépések megtételében egyaránt - a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületé által 1969. március 17-én elfogadott budapesti felhívás jelentette. A felhívás megállapította, hogy „a második világháború után még egyszer sem jöttek ösz- sze valamennyi európai állam képviselői, jóllehet egész sor kérdést kellene tárgyalóasztalnál megvizsgálniuk”. Az aláírók gyakorlati lépésként javasolták: az érintett államok részvételével hívjanak össze előkészítő találkozót, hogy megoldják az eljárási kérdéseket, és rögzítsék az értekezlet napirendjét. Kifejezték készségüket az értekezlet előkészítésével és összehívásával kapcsolatos egyéb javaslatok megvitatására is. 1969 áprilisában a nyugati államok vezetői válaszként felszólították a NATO Miniszteri Tanácsát, hogy határozza meg azokat a kérdéseket, amelyeket egy összeurópai konferencián célszerű megtárgyalni, és azokat a feltételeket, amelyek alapján megkezdhetik a tárgyalásokat. A szerző részletesen leírja a helsinki értekezlet előkészítésének és lefolyásának különböző szakaszait, majd elemzi a 35 résztvevő állam által konszenzussal elfogadott záróokmányt. A záróokmányt egységes egésznek tekinti, amiben az érdekek egyensúlya fejeződik ki. Szemléletes példák során igazolja, hogy mennyire leegyszerűsítő az a vélemény, miszerint az európai biztonsággal összefüggő kérdések alapvetően a szocialista országok érdekeit tükrözik, míg az úgynevezett harmadik kosár (együttműködés humanitárius és egyéb területeken) a nyugati törekvések kifejezője, és ez utóbbi elfogadásával „fizettek” a szocialista országok azért, hogy a NATO- országok elfogadják a résztvevő államok kölcsönös kapcsolatait vezérlő tíz elvről szóló nyilatkozatot. Az elemzés során ugyanakkor Rotfeld arra is rámutat, hogy a dokumentum politikai kompromisszum eredménye. Hangsúlyozza: a dokumentum egyes részeinek megfelelő interpretációja megköveteli, hogy különleges figyelmet fordítsunk a preambu- lum szövegezésére, amelyben a felek rögzítették közös céljaikat és törekvéseiket. A szerző részletesen foglalkozik az államok közötti kapcsolatokat szabályozó elvekkel. Ezen belül is kiemelten kezeli a határok sérthetetlenségének az elvét. A szocialista országok számára alapvetően fontos volt, hogy az értekezlet megerősítse a második világháború következtében kialakult határokat és az azt követő európai fejleményeket. Tanulságos olvasmány megismerni az NSZK kormányának a határok sérthetetlensége és az államok területi épsége elvével kapcsolatos álláspontját, 144
