Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1984 (11. évfolyam)

1984 / 1. szám - SZEMLE - Perc L. László: A változás évei Spanyolországban

■célzatú terrorintézkedéseivel szemben mind határozottabban aktivizálódott. Ennek következtében az országban a politikai-társadalmi feszültség rendkívül megnövekedett. Közrejátszott ebben az is, hogy a diktatúra ellenzéke legalább annyira - ha nem jobban - megosztott volt, mint a rezsim utóvédharcát vívó szélső- jobboldali és más konzervatív osztagok. A „hogyan tovább ?” kérdését illetően a különböző ellenzéki erőknek és csoportoknak egymástól nagyon is eltérő, változatos elképzelései voltak. Csupán egy kérdésben - a diktatúra mielőbbi felszámolásának szükségességében - mutatkozott egyetértés az ellenzék soraiban, ahová már korábban megindult a francóizmusból kiábrándult vagy egyéb okok következtében kivált ismertebb politikai személyiségek átáramlása is.

1974 nyarától a demokratikus ellenzék illegalitásban működő történelmi pártjai, mint a kommunista párt (PCE) és a szocialista párt (PSOE), továbbá a Népi Szocialista Párt (Partido Socialista Popular - PSP), a Keresztény Baloldal (Izquierda Democratica - ID), valamint az illegalitásban működő szakszervezetek, Így a Munkásbizottságok (Comisiones Obreras - CCOO), a Dolgozók Általános Uniója (Unión General de Trabajadores - UGT) és a gomba módra szaporodó regionális pártok, a különféle politikai csoportosulások erőteljesen fokozták aktivitásukat. Megindult a demokratikus politikai irányzatok szervezeti integrálásának folyamata is.

Számos jel vallott tehát arra, hogy az általános belső helyzet alakulása - beleértve az államfő fizikai állapotát is - objektíve már nem a rendszer megdöntésére irányuló erőszakos fordulatot, hanem az utódlás problémáját tűzte napirendre.

Franco halálát követően az uralkodó osztályok jó érzékkel - és kétségkívül az utód, a fiatal király egyetértésével - felülről irányított reformpolitika fokozatos kibontakoztatása mellett döntöttek. Ez volt egyébként a tőkés körök meghatározóan nagy többségének érdeke is. Ezek ugyanis már jó ideje ösztönözték és sürgették Spanyolország fokozottabb „európai felzárkózását”, minthogy a spanyol nemzetgazdaság fejlődésének már régóta nem felelt meg, sőt akadályává vált a diktatúra politikai modellje.

Az 1976 júliusában hivatalba lépett Suarez-kormány hozta meg a demokratikus nyitás híveinek teljes győzelmét. Hamarosan háttérbe szorultak az előző rendszer legexponáltabb képviselői, a polgárháborús veteránok. Helyükbe a polgár- háború utáni fiatalabb nemzedékek képviselői léptek.

A diktatúra intézményrendszerének felszámolása és a demokratikus reform- politika evolúciója viszonylag gyors ütemben folyt. Az 1976 decemberében a valóságos népakaratot tükröző népszavazással szentesített politikai reform nyomán szinte egyik napról a másikra tűntek el a spanyol politikai színpad süllyesztőjében a korábbi abszolút hatalom drámájának főszereplői: a falangista Nemzeti Mozgalom, a korporativista állami szakszervezetek és a látszatparlament. Megszűnt a cenzúra, engedett a nemzetiségeket gúzsba kötő centralizmus kemény szorítása.

91