Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1984 (11. évfolyam)

1984 / 5. szám - KÖNYVEKRŐL - Réti György: N. K. Arbatova: Olaszország külpolitikája

szoros kapcsolatain. A jelenlegi pápa állás- foglalásai a békével és az enyhüléssel kapcsolatban nem mindig állnak összhangban a vatikáni külpolitika konkrét megnyilvánulásaival (65-66. 1.)

A könyv második fejezete azt vizsgálja, hogyan hatnak a nemzetközi viszonyok az olasz külpolitika kialakítására és megvalósítására.

Arbatova az olasz külpolitika fő céljainak a következőket tartja:- a kapitalista rendszer megvédése a belső „baloldali veszélytől”;- a szűk belső piaci lehetőségek kibővítése a nemzetközi piacokkal;- Itália nyugati szövetségi rendszeren belüli alárendeltségének megszüntetése és nemzetközi presztízsének növelése;- az olasz érdekek érvényesülésének biztosítása a fejlődő országokban.

Itália méreteit és erejét tekintve egyaránt középhatalom - állapítja meg a szerző ennek következtében „nem lehet különösen jelentős súlya a nemzetközi erőviszonyokban”, ugyanakkor számos kérdésben aktív szerepet játszik. (79. 1.)

Érvelésében helyenként ellentmondás is található, például amikor arról ír, hogy az ország belépése a NATO-ba és az EK- ba „megerősítette az olasz imperializmus pozícióit”, egyidejűleg azonban „az olasz külpolitika tevékenységét az atlanti és európai szolidaritás szűk keretei közé szorította”. Ennek ellenére az olasz külpolitika számos esetben rugalmas és merész volt, különösen a szocialista és a fejlődő országok viszonylatában.

Az olasz külpolitika fő irányai közül a szerző először az Egyesült Államokhoz és a NATO-hoz fűződő viszonyt vizsgálja. Áttekintve e két viszonylat történetét és összefüggéseit, a szerző megállapítja, hogy „Olaszország uralkodó körei az Egyesült Államok segítségével igyekeznek megerősíteni pozícióikat az EK-ban és a nyugati világban”. (90. 1.) Ennek tulajdonítja, hogy Olaszország képviselői az elsők között fogadták el az amerikai közepes hatótávolságú rakéták telepítésére vonatkozó döntést, támogatták a reagani „nullamegállapodást”, és csatlakoztak a keletnyugati viszony befagyasztására irányuló törekvésekhez.

A könyv ezután részletesen foglalkozik Itália és a szocialista országok kapcsolatainak történetével és jelenlegi helyzetével. Itália - nyugat-európai szövetségeseihez hasonlóan - e kérdésben két ellentétes tényező hatása alatt áll: a hetvenes évek enyhülési politikájának pozitív tapasztalatai annak folytatására ösztönöznék, ugyanakkor az „atlanti szolidaritás” a reagani enyhülésellenes politika támogatására kötelezi. (107. 1.)

A könyv külön alfejezetet szentel Olaszország földközi-tengeri politikájának.

Megállapítja, hogy ennek két fő célja van: Itália katonai és politikai szerepének növelése a NATO déli szárnyán, valamint „különleges kapcsolatok” létesítése a Közel és Közép-Kelet, továbbá Észak-Afrika országaival mint fontos nyersanyagforrásokkal és felvevő piacokkal. Olaszország támogatja Görögország, Spanyolország és Portugália felvételét az EK-ba, mert ettől a déli szárny és ezen belül saját szerepének növekedését várja. A közel-keleti kérdésben az olasz diplomácia igyekszik közvetítő szerepet játszani a szemben álló felek között, a többi nyugat-európai szövetségessel együtt kidolgozott koncepció alapján.

A könyv harmadik fejezete az olasz külpolitika kidolgozásának és megvalósításának mechanizmusát vizsgálja.

Megállapítja, hogy bár formálisan a törvényhozó hatalom a végrehajtó hatalom felett áll, a többi nyugat-európai országhoz hasonlóan a kormány szerepe mégis nagyobb a külpolitika formálásában, mint a parlamenté. (131. 1.) A gyakori kormányválságok ellenére a külügyminiszteri tárca egyik azoknak a kulcspozícióknak, amely az elmúlt négy évtized alatt csaknem kizárólag a KDP legbefolyásosabb vezetőinek jutott. A kormányok gyakori cseréje ugyanakkor hozzájárult a külügyi apparátus szerepének növeléséhez és a külpolitika változatlanságához.

Ä minisztertanács ülésein csak a leg147