Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1984 (11. évfolyam)

1984 / 5. szám - KÖNYVEKRŐL - Réti György: N. K. Arbatova: Olaszország külpolitikája

fontosabb külpolitikai kérdéseket vitatják meg, az esetek többségében a miniszter- elnök a külügyminiszterrel konzultálva dönt.

A parlament tényleges ellenőrző szerepét megnehezíti a kétkamarás rendszer, valamint az, hogy a pártfegyelem kötelezi a képviselőket a pártvezetés által hozott döntések támogatására.

Az olasz alkotmány meglehetősen korlátozza a köztársasági elnök szerepét, amely azonban függ az elnök egyéniségétől és kapcsolataitól is. Az erős egyéniségű elnökök, mint G. Gronchi és A. Pertini, a többieknél nagyobb szerepet játszottak az olasz bel- és külpolitika formálásában. A könyv példaként megemlíti, hogy G. Gronchi 1960-ban - nem törődve a kormány ellenállásával — látogatást tett a Szovjetunióban, kimozdítva ezzel a holtpontról az olasz-szovjet kapcsolatokat. (142. 1.)

Az olasz külügyminisztériumot - a „Farnesinát” - szigorú hierarchikus felépítés jellemzi. Minden miniszter a saját megbízható embereit ülteti a kabinetbe, amelynek feladata a diplomaták és a döntések végrehajtásának ellenőrzése. (145. 1.)

A vitás külpolitikai kérdések eldöntésére a külügyminisztériumon belül és szükség esetén az érdekelt minisztériumok együttesen bizottságokat hoznak létre. így a külügyminisztériumon kívül számos más kormányszerv is jelentős szerepet játszik a külpolitikai döntések meghozatalában. (148. 1.)

A könyv külön alfejezetben foglalkozik a hadsereg politikai szerepével. Megállapítja, hogy az olasz hadsereg alárendelt szerepet játszik a NATO-ban, és fő feladata a fennálló társadalmi rendszer védelme. A hadseregben is létezik egy ,,at- lantista” és egy „europeista” szárny. Az 1964. és az 1970. évi elvetélt puccskísérletek és a legutóbbi P- 2 ügy is azt bizonyít- tották, hogy a tábornoki kar többsége

jobboldali érzelmű. Ezért a polgári demokrácia védelme szempontjából fontos politikai tevékenységük ellenőrzése és korlátozása. (150-15 5. 1.)

A szerző eredeti elgondolása, hogy az olasz külpolitikai döntéshozatali mechanizmusról elmondottakat részletesen illusztrálja egy konkrét példával, az atom- sorompó-egyezmény olaszországi fogadtatásával. Olaszország 1969-ben írta alá az egyezményt, de csak 1975-ben ratifikálták. A szerző leírja, hogyan akadályozták meg a különböző pártok és érdekcsoportok hat éven keresztül azt, hogy Olaszország ratifikálja a világbéke és a nemzetközi feszültség enyhülése számára fontos egyezményt. A szerző találó megállapítása szerint ,,a félelem attól, hogy kívülreked- nek a nemzetközi kapcsolatokon, valamint a másodrendű hatalom komplexusa” késztette az olasz külpolitika irányítóit arra, hogy csatlakozzanak a megállapodáshoz. (186. 1.)

Az OKP és a baloldali erők mindvégig következetesen síkraszálltak az egyezmény ratifikálása mellett, és elsősorban a politikai jobboldal okozta annak elhúzódását. Végül is az olasz külpolitikát formáló erők többsége felismerte azt, hogy az önálló olasz atomerő ára túlságosan magas lenne, ugyanakkor az atom- sorompó-egyezményhez való csatlakozás növeli Itália biztonságát és presztízsét. (222. 1.)

A könyvet kísérő jegyzetapparátus arra mutat, hogy művének megírásához a szerző felhasználta a témáról megjelent csaknem valamennyi olasz és külföldi publikációt.

Arbatova könyve kitűnő példája a bélés külpolitika összefüggései, valamint az általános és konkrét jelenségek egyidejű, mély és alapos elemzésének. Ezért ajánlom a nemzetközi kapcsolatok iránt érdeklődő minden olvasó figyelmébe.

Réti György

148