Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1984 (11. évfolyam)

1984 / 5. szám - KÖNYVEKRŐL - Réti György: N. K. Arbatova: Olaszország külpolitikája

lősség terhét”. (19. 1.) Utalva az OKP korábbi választási veszteségeire, Arbatova megállapítja, hogy ezek „tükrözik választói egy részének csalódottságát a párt alkalmazkodó politikája, ideológiai és politikai evolúciója miatt”. (27. 1.) (Megjegyzendő, hogy a könyv megjelenése után megtartott európai parlamenti választásokon a OKP - az olasz történelemben először - megelőzte a KDP-t, és így a relatív többség pártjává vált. A politikai megfigyelők szinte egyöntetűen két okkal magyarázták ezt a sikert: egyrészt azzal, hogy az elmúlt évben következetesebbé vált az OKP ellenzéki politikája mind a bel-, mind a külpolitikai kérdésekben, másrészt az Enrico Berlinguer halála által kiváltott emocionális hatással.)

Arbatova szerint az Olasz Szocialista Párt politikájában Craxi irányítása alatt erősödött a jobbratolódás és az a törekvés, hogy a két nagy párt közötti „harmadik erővé” váljon. Az OSZP szavakban támogatja az enyhülési politikát, de döntő szerepet játszott az amerikai rakéták olasz- országi telepítésének jóváhagyásában. (24. 1.)

A szerző elemzi a kisebb burzsoá pártok és az újfasiszta párt szerepét is.

Rámutat arra, hogy - más nyugat-európai államokhoz hasonlóan - Itáliában is megerősödött a „pártokrácia” jelensége, ami elsősorban abban nyilvánul meg, hogy a végrehajtó hatalom sokkal inkább függ a pártoktól, mint a parlamenttől. (33. 1.)

N. Arbatova érdekes és eredeti módon írja le a különböző „érdekcsoportok” szerepét az olasz külpolitika formálásában. Itáliában mintegy háromezer olyan monopolista tőkéscsoport, szakszervezet, tudományos, információs és kormányszervezet van, amelyek kisebb-nagyobb mértékben befolyásolják az olasz külpolitikát.

A gazdasági érdekcsoportok közül kiemeli a Confindustriát, az olasz gyáriparosok első számú szervezetét. Megállapítja, hogy a nagyvállalkozók nemcsak az ország gazdasági életét, de a külpolitikát is megpróbálják monopolizálni. Befolyásuk különösen az Itália számára létfontosságú külgazdasági politikára terjed ki. (Ennek közismert példája volt Enrico Mattei- nek, a nagy állami olaj monopólium vezetőjének szerepe Olaszország közel-keleti politikájának formálásában vagy az a szerep, amelyet az olasz ipari tőke érdekei játszottak abban, hogy végül - az amerikai nyomás ellenére is - létrejött a szibériai gázszállításokról szóló olasz-szovjet megállapodás.) (53. 1.) Arbatova idézi N. Ko- gant, a neves amerikai italianistát, aki szerint az olasz üzletemberek készek bárkivel kereskedni, figyelmen kívül hagyva az ideológiai és politikai előítéleteket. A szerző szerint ez a politika különböző eredményekhez vezetett: pozitív módon járult hozzá a kapcsolatok fejlesztéséhez a szocialista országokkal, de ártott Itália tekintélyének, amikor egyes szélsőjobb- oldali és fasisztoid rezsimekkel folytatott kereskedelem „megideologizálását” (pontosabban „dezideologizálását”) szolgálta. (46-47. 1.)

Érdekes a szerző azon megállapítása, hogy az olasz kormányok „stabil instabilitásának” körülményei között Itália nyugati partnerei a gyakran változó politikai vezetőkkel szemben előnyben részesítik a lényegesen szilárdabb pozíciójú nagytőkéseket.

A szakszervezeteknek is van szerepük az olasz külpolitika formálásában. Képviselőik az olasz kormánnyal folytatott rendszeres konzultációik során különös figyelmet fordítanak az olasz gazdaság és az olasz munkások érdekvédelmére az EK-ban. (58-60. 1.)

Az olasz külpolitika alakításában szerepet játszanak a külpolitikai kérdések tanulmányozásával foglalkozó intézetek és az általuk kiképzett külpolitikai szakértők is. (60-61. 1.)

A Vatikán elsősorban a KDP révén gyakorol befolyást az olasz külpolitikára. A szerző megállapítja, hogy XII. Pius harcos antikommunista és atlantista politikáját a dialógus irányában tolták el XXIII. János és utódai. A négy évszázada első nem olasz pápa, II. János Pál némileg lazított a Vatikán és a KDP korábban oly

146