Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1984 (11. évfolyam)

1984 / 5. szám - KÖNYVEKRŐL - Rathmanné Thury Mária: Erich Bielka - Peter Jankowitsch - Hans Thalberg (szerk.): A Kreisky-korszak. Az osztrák külpolitika súlypontjai

Verosta, aki egyébként a Moszkvában tárgyaló kormányküldöttség jogi tanácsadója volt, felvázolja az államszerződéshez vezető utat: a nemzetközi viszonyok változásait, a nagyhatalmak érdekeltségét Ausztria semlegességében. Elengedhetetlen belső tényezőnek tekinti a különböző osztrák politikai erők összefogását, konszenzusát a bel- és külpolitika alapkérdéseiben. Tanulmányát a következő politikai konklúzióval zárja: ,,A különböző pártokhoz tartozó osztrákok tanultak a történelemből. Az 1918 és 1939 között elkövetett hibák a felszabadulást követően nem ismétlődtek meg. A két nagy párt koalíciója ezúttal nem két, hanem huszon- egy évig tartott. Ez egy osztrák közösségérzésre vezethető vissza; Kreisky hitet tesz az osztrák nemzet mint az államiság hordozója mellett.” (59. 1.) Ezzel az értékeléssel nemcsak a koalíciós gondolat és a konszenzus vetődik rá sajátságos osztrák értékként a történeti folyamatra, hanem ez összekapcsolódik a szociáldemokrácia nemzeti párttá alakulásával is. Verosta szerint az Osztrák Szocialista Párt nemzeti pártként válhatott a pluralista demokráciában nemcsak koalícióképes, hanem többségi kormányzásra képes politikai tényezővé.

Az osztrák állami szuverenitás visszanyerése után a kis Ausztria egyik legsúlyosabb dilemmája a gazdasági integrációs szervezetekhez való viszonya lett. Rudolf Kirchschläger „Integráció és semlegesség” című tanulmánya erről ad értékes elemzést. Bemutatja az osztrák külpolitika 1959-1966 közötti erőfeszítéseit, hogy kialakítsa az Európai Gazdasági Közösséggel való kapcsolatát. Az újjászervezett önálló külügyminisztérium élére 1959-ben került Bruno Kreisky, Kirchschläger pedig, mint a külügyminisztérium nemzetközi jogi irodájának főnöke, fontos részt vállalt az integrációs tárgyalások menetében, majd (1970-1974 között) külügyminiszterként, a folyamat betetőzésében. Kirchschläger Kreisky nagy érdemének tekinti, hogy már 1958-ban teljesen felismerte az európai gazdasági integráció

jelentőségét, és megfogalmazta azt a politikai következtetést, hogy Ausztria csak az örökös semlegesség és az államszerződés feltételeit betartva vehet részt az integrációban. Kreisky a függetlenség modern interpretációját képviselte, amikor kifejtette : az európai integrációnak köszönhető gazdasági prosperitás jobban hozzájárul egy ország függetlenségéhez, mint egy gyengén fejlett gazdaság; s felvetette az EGK-hoz való társulás gondolatát.

A tanulmány bepillantást nyújt az osztrák nagykoalíció működési mechanizmusába, a különböző integráció-koncepciók folytonos egyeztetésének műhelytitkaiba. Rávilágít az SPÖ vezetésén belüli eltérő felfogásokra is, felidézve, hogy 1959-ben Pittermann alkancellár Nyugat-Európa két gazdasági blokkra szakadását nemcsak gazdasági természetűnek tekintette: az EGK-t a konzervatív polgári integrációval, míg az EFTA-t a szociáldemokrata integrációs formával azonosította. Ezzel az ideologikus értelmezéssel szemben Kreisky az átfogó európai integráció mellett foglalt állást, mert Európa a világhatalmak vitájában csak így bizonyíthatja erejét. Ausztria először az EGK és az EF- TA közötti több oldalú együttműködés megvalósításában reménykedett, majd kezdeményezte, hogy a három semleges ország együttesen lépjen föl társulási tárgyalások érdekében. Az osztrák külpolitika olyan társulást akart elérni, amely tekintetbe veszi Ausztria függetlenségét. Kirchschläger tanulmánya figyelemreméltó módon mutatja be, hogyan elemezte az osztrák külügyi vezetés nemzetközi jogi szempontból az államszerződésből adódó kötelmeket (például az Anschluss-tilalom értelmezését az NSZK helyzetének változása, a NATO-ba való belépése után).

Karl Gruber (a második köztársaság első külügyminisztere) a „Barátaink Nyugaton” címet adta visszaemlékezéseinek. Az első nehéz években Ausztriának belső rendjét kellett kialakítania, és a hidegháború viszonyai között a helyét kereste; az akkori tapasztalatok adják meg az írás alaphangját, amelyben összekapcsolódnak