Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1984 (11. évfolyam)
1984 / 1. szám - Kiss J. László: A nyugatnémet pártpolitikai rendszer fejlődése a parlamenti választások tükrében
kalmasint a gazdasági racionalizációt kevésbé akadályozó déli területeire tevődnek át. Ezzel szemben a mind versenyképtelenebbé váló, strukturálisan lemaradó ágazatokban az ország déli, északnyugati régióiban - így a kohászat Ruhr-vidéki központjaiban - az erős szakszervezeti befolyás továbbra is megmaradt. Ám az a tény, hogy a parlamenti választásokon a CDU az SPD fő bázisának tekintett eme területeken is viszonylag sok szavazatot tudott szerezni, jól mutatja a strukturális, foglalkoztatási nehézségek és a politikai preferencia összefüggését. A pártok funkcionális és identitási válsága A jelzett folyamat jól mutatja, hogy a zöldek és az alternatívok térnyerése az SPD számára nemcsak politikai-ideológiai, hanem a választások szempontjából sem lebecsülhető fenyegetést jelent. A zöldek több tekintetben az SPD-nek, a kormánypárttá vált szociáldemokráciának a válságtermékei. Az SPD történelmi és új elemekkel bővülő belső megosztottsága, a pártpolitika és a kormánypolitika növekvő ellentmondása a biztonságpolitika, a békemozgalom és a környezet- védelem kérdésében a kritikus határig mélyült. A fiatal korcsoportok elszakadása és az alternatív politikai szubkultúra növekvő vonzereje elodázhatatlanná tette, hogy a párt „azonossági neurózisában” a zöldekhez és alternatívokhoz való viszonyát stratégiai igénnyel határozza meg. Az SPD egyik, R. Löwenthal nevével fémjelzett szárnya a zöldekkel szembeni elzárkózás stratégiáját hirdette meg, hangsúlyozva, hogy a párt nem vállalhat közösséget a hagyományos társadalmi konszenzust felmondó alternatív (zöld, neopacifista stb.) csoportokkal, mivel azoknak a politikai realitásokon kívül eső, „politikaellenes” céljaik vannak. Löwenthal „politikaellenesnek” nyilvánítja azokat, akik a környezetvédelemből világnézetet csináltak, és ezáltal a technikai haladás vívmányait határozottan elutasítják. A W. Brandt és E. Eppler által képviselt csoport a zöldek integrálásának a híve, hangsúlyozva, hogy a zöldek nem sorolhatók a hagyományos jobboldalhoz, s célkitűzéseik jelentős része összeegyeztethető a „demokratikus szocializmus” értékeivel. Eppler önkritikusan vonja le a következtetéseket: éppen a szociáldemokrácia reformpolitikájának a kudarca az, amelynek következtében egyes társadalmi csoportok az alternatív politikai szubkultúra irányába fordultak. Az integrációs stratégia híveként hangsúlyozza, hogy történelmileg nézve a szociáldemokrácia is politikai szubkultúra volt; az SPD-nek nem szabad „önmagában kimerülnie”, s legfőképp az „értékváltozást” képviselő fiatal korosztályok előtt kell szélesre tárni a párt kapuit.22 Brandt az 1982. októberihesseni választások után úgy nyilatkozott, hogy a CDU-tól balra olyan „kötetlen” választói potenciál van (pacifisták, környezetvédők, az FDP-ből kilépett baloldali liberálisok), amely a parlamenti választások alkalmával mozgósítható az SPD számára. 56
