Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1984 (11. évfolyam)

1984 / 1. szám - Kiss J. László: A nyugatnémet pártpolitikai rendszer fejlődése a parlamenti választások tükrében

Az „új egyesült baloldal” Brandt által képviselt koncepciója a szociáldemok­rácia sajátos funkciójára is felhívja a figyelmet. A közvetlen választástaktikai meg­fontolásokon túl az SPD alkalmas volt a „fundamentalista rendszertagadók” kispolgári és középosztálybeli csoportjainak befogadására, „történelmi domesz- tikálására”, azaz a polgári politikai rendszert elutasító társadalmi mozgalmak át­alakítására és felvételére, végső soron az adott társadalmi status quo stabilizálására. Az 1983. március 6-i választások után kiderült, hogy a CDU-tól „balra kialakult többség” csupán látszólagos volt, a zöldek és a pártpolitikai keretekből kisza­kadt politikai erők olyan önállósodási fokot értek el, hogy az SPD már nem volt képes integrálni őket. Az SPD azonossági válsága mellett tehát sajátos funkcioná­lis gyengesége is kifejeződést nyert: a párt időlegesen elvesztette azt a képessé­gét, hogy a polgári pártok, a CDU/CSU és az SPD két alapvető tömbjének rep­rodukciójához hatékonyan hozzájáruljon.23 Az SPD vezetői által a választások előtt meghirdetett dialóguskészség az alternatív csoportok számára pusztán tak­tikai jellegű „integrációs csapdának” tűnt. Az Alternatív Lista egyes képviselői már igen korán rámutattak arra, hogy a szociáldemokraták által felkínált pár­beszéd arra szolgál, hogy az SPD az alternatívokat „bekebelezze”, és egyúttal az „újreformizmus” látszatát keltse.24 A parlamenti választások után aligha szűnik meg a Löwenthal-féle csoport integrációs kételye: a környezetvédelem túlhangsúlyozásának engedve csak egy „negatív többség” kialakulása lehetséges. Löwenthal leszögezi, hogy az SPD- nek az új „pozitív többség” megteremtése érdekében a politikai kisebbségekkel folytatott vitákban nem szabad eltéríteni magát a „két nagy párt” közötti szociá­lis és gazdasági ellentétek alapkérdéseitől. Valójában a párt Löwenthal-féle cso­portja sem a dogmatikus „antiintegrációs” út híve, hanem csupán a Brandt által javasolt stratégiát utasítja el. A környezetvédelmet „fontos részkérdésnek” kell tekinteni, ám a zöldekkel folytatott beszélgetéseknek - fejtegeti a párt veterán ideológusa - nem a közvetlen integrációt, hanem a zöldek és alternatívok „meg- világosodási” folyamatát kell szolgálniuk, amely egy részük számára a későbbi esetleges beolvadás előfeltétele lehet.25 Az SPD azonossági és funkcionális válsága mögött mélyreható társadalmi, gazdasági és strukturális folyamatok rejlenek. A párt már nem volt képes vá­lasztói potenciáljának megőrzésére, s tartósan hatalmon levő pártként az új tár­sadalmi szükségletek és értékek meggyőző kifejezésében meggyengült, végső soron a gazdasági „fordulatot” ígérő neokonzervativizmus és az új alternatív mozgalmak harapófogójába került. Ugyanakkor a parlamenten kívüli ellenzék (APÓ) egy részének párton belüli megjelenése a párton belüli baloldali ellenzék (IPO) szerepének megerősödéséhez vezetett, amely a párton belüli zöldekkel és az új békemozgalom „alternatív” biztonságpolitikát képviselő csoportjaival a pártegység többszörös, egymást átfedő megosztottságához vezetett. Ehhez járult a tizenhárom éves kormányzati hatalommal együtt járó „kopás” is, a Wehner, 57

Next

/
Thumbnails
Contents