Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1984 (11. évfolyam)

1984 / 1. szám - Kiss J. László: A nyugatnémet pártpolitikai rendszer fejlődése a parlamenti választások tükrében

amelyek a politikai kormányozhatóság, a társadalmi status quo megszilárdítása érdekében a fennálló politikai szerkezetek átalakítására, módosítására irányulnak. A politikai intézmények modernizációs szükséglete szorosan összefügg a tőkés gazdaságok strukturális átalakítási stratégiáival, nevezetesen azzal, hogy a politikai koalíciók milyen formájában, kinek a terhére hárítsák a gazdasági válság többletköltségeit, miképp fokozzák a politikai rendszerek integrációs képességét.

Csupán néhány példa e fejlődés illusztrálására. Angliában a szigorú kíná- lati-monetarista gazdaságpolitika jegyében folyó konzervatív „korszerűsítés” a radikális szerkezeti átalakítás költségeit a munkavállalókkal fizetteti meg, s a kormányozhatóság érdekében a szakszervezetek hatalmának visszaszorítására irányul. A földcsuszamlásszerű konzervatív választási győzelem mellett ugyanakkor új, harmadik erőként a liberális-szociáldemokrata koalíció fél országnyi területen a második legerősebb párttá vált; ezzel a többségi választási rendszer preferenciája ellenére megindult a hagyományos, polarizált kétpárti rendszer felbomlása. Olaszországban a tartósan válságban és tartósan uralmon lévő kereszténydemokrácia az 1983. évi parlamenti választásokon elszenvedett szavazatvesztesége után arra kényszerült, hogy szocialista politikusra bízza az új ötpárti kormánykoalíció vezetését. A DC ezzel úgy uralkodik, hogy megszűnt vezetni. A konzervatív irányba tolódott legfejlettebb tőkés országok gazdasági környezete és a belpolitikai fejlődés sajátosságainak hatására megfigyelhető az újonnan hatalomra került szocialista pártok radikalizmusának a korlátozódása, s ennek megfelelően a pártokon belüli belső polarizáció növekedése. A francia szocialisták egy évi uralmuk után módosították keresleti irányultságú gazdaságpolitikájukat, engedményeket tettek a nagytőkének, és visszaszorították a párt balszárnyát. Habár a baloldal szilárd parlamenti bázissal rendelkezik, az 1983. évi helyhatósági választások után és a szakszervezetekkel való viszonyában a baloldali francia kormánynak vonzereje viszonylagos csökkenését kellett tapasztalnia, míg a jobboldal politikaiideológiai térnyerésre irányuló törekvései megerősödtek.

A fejlődés sokrétűségében és ellentmondásaiban a vizsgálatunk tárgyát képező NSZK belpolitikai tájképének az alakulása sem marad el a többi nyugat-európai országétól. Az átalakulással együtt járó politikai és társadalmi „repedéseket” és mélyülő „törésvonalakat” a nyugatnémet politológiai szakirodalom „szeizmográfjai” a hetvenes évek közepétől mind határozottabban jelezték: a különböző társadalmi csoportok és a hagyományos pártrendszer között alapvető újrarendező- dési folyamat indult meg; a mintaszerű „parlamenti demokrácia képeskönyv- példája” válságba került. A kérdésfeltevések sora jól jellemzi a sajátosan német diagnózist: Vajon a zöldek és az alternatívok sikerei egy hosszú távú társadalmi szükséglet- és értékváltozásnak az eredménye? Vajon a politikailag is megszerveződött tiltakozó magatartás az egész megmerevedett politikai rendszer szétesésének vagy folyamatos korróziójának a kifejeződése? Vajon a zöldek a hagyományos politikai többségalkotást s ezzel a belpolitikai stabilitást fenyegetik-e?1

4}