Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1984 (11. évfolyam)
1984 / 1. szám - Tolnay László: A NATO katonapolitikájának és katonai doktrínájának alapjai
Alapvetően megváltozott azonban a helyzet az 1960-as évek végére. Eddig az időpontig már a Szovjetunió is bizonyítottan megteremtette saját, az amerikaival egyenértékű „pusztító kapacitását”, ami azt jelentette, hogy még egy meglepetésszerű első csapás elszenvedése után is megbízhatóan és tömegszinten vághatott vissza minden agresszornak. Most már nem volt mód arra, hogy az Egyesült Államok „kiüsse” a szovjet megtorló képességet, vagy olyan mértékben megkárosítsa azt, hogy egy támadásra válaszul ne okozhatott volna elfogadhatatlan veszteségeket ellenfelének. Az Egyesült Államok e helyzet ellensúlyozására 1967-ben elfogadtatta NA- TO-partnereivel a „rugalmas reagálás” katonai doktrínáját, amely az amerikai hadseregben már 1962 óta érvényben volt. Ezzel viszont ismét kiélezte a „kiterjesztett elrettentés” hitelképessége körül az ötvenes évek második felében megindult vitát. A NATO szakértői ezúttal abból indultak ki, hogy a Szovjetunió „hagyományos eszközökben kimutatható fölénye” következtében kevés a valószínűsége annak, hogy fegyveres konfliktus esetén a NATO tartósan ellenállhat a Varsói Szerződés „nyomásának”, ezért a „rugalmas reagálás” forgatókönyve szerint kénytelen lenne hadszíntéri atomfegyvereket alkalmazni. Miután a Szovjetunió várhatóan hasonlóképpen válaszol, egy bizonyos pontnál elkerülhetetlenné válik az amerikai hadászati atomfegyverek bevetése. Az azonban, hogy erre sor kerül-e, jórészt annak függvénye, hogy az milyen következményekkel jár az Egyesült Államok számára. Elképzelhető olyan helyzet - mutattak rá NATO-teore- tikusok -, hogy valamelyik nyugat-európai NATO-tagország kormánya kéri a hadászati atomfegyverek bevetését, de az amerikai elnök, akinek országát nem fenyegeti közvetlen veszély, megtagadja azt. A támadást követő megtorlás valószínűsége így minimálisra csökken, vagyis az amerikai hadászati atomfegyverek „elrettentő” hatása Nyugat-Európára nézve már nem jelent biztonságot. A helyzet megoldására irányuló vizsgálódások során azonban arra is felhívták a figyelmet, hogy egyes kézenfekvőnek tűnő intézkedések, például az „elrettentő” erő növelése vagy a fölény visszaszerzésére irányuló törekvések sem feltétlenül hozzák meg a kívánt eredményeket. A létfontosságú célok „lefedésén” túl létrehozott további pusztító erő már nem feltétlenül növeli az „elrettentés” hatékonyságát. Vagy ha a támadó kapacitás növelésének céltalanságából kiindulva az ellenfél behatolóképességének csökkentésével, vagyis a rakétavédelem fokozásával kívánnak fölényt elérni, feltehetően az sem vezetne célhoz. Az 1960-as évek második felében ugyanis, amikor a veszteségkorlátozó intézkedések jórészt áttevődtek a ballisztikus rakétaelhárító rakétavédelemre, feltételezték, hogy a lakosságot bizonyos mértékig védeni lehet rakétaelhárító rendszerekkel. Ez azonban főleg attól függött, hogy az ellenfél milyen intézkedéseket tesz e rendszereknek a semlegesítésére. A Pentagon annak idején két variációt dolgozott ki a rakétavédelmet illetően. Feltételezték: ha 25 amerikai várost „Sprint” és a kontinentális Egyesült 3°
